Mint azt már korábban írtam, jó életrajzi filmet nehéz csinálni, mivel a néző speciális elvárásokkal ül le elé. Szeretne mindent megtudni a „nagy” ember valódi életéről, annak híres és kevésbé híres mozzanatairól, közben viszont nem akar unatkozni. Tehát egyfajta egyensúlyt kell létrehozni az intim, de autentikus részletek, és az akció között, amit csak egy kicsit lehet túldramatizálni. Sok film úgy teremti meg a megfelelő összhangot, hogy tulajdonképpen történelmi filmmé válik – ilyen a Nagy Sándor, vagy a Schindler listája. Ezek is nagyszerű művek, csak épp kevésbé az emberről, mint inkább a korról, történelmi eseményekről szólnak. De akkor milyen egy jó, tisztán életrajzi film? Az alábbi öt példa bemutatja.
- Egy csodálatos elme (2001)
Ez a film nem indokolatlanul kapott négy Oscart. A matematikus, John Nash (Russell Crowe) életét dolgozza fel, az egyetemi évektől professzori munkásságáig. Ez a történet majdnem egy kémfilm: Pentagonnal, kódfejtéssel és titkos postaládákkal, és mégsem ez a legérdekesebb rész. Egy tudós küzdelme a saját elméjével, a tudattal, hogy nem bízhat meg benne – ez a valódi konfliktus. A történet a belső nézőpont által váratlan csavarokkal is szolgál, ami azt hiszem, mégis csak ritkaság a műfajban. Le lehet küzdeni a skizofréniát? Sajnos nem, de együtt lehet élni vele – ez az élet semmi esetre sem átlagos.
- Hajsza a győzelemért (2013)
Bár a sportolók életét feldolgozó filmek között A szív bajnokai is nagy kedvencem, a Rush egyértelmű győztes ebben a kategóriában. A felállás mintha a sikeres filmek és sorozatok mintájára alakult volna, pedig ez csak a valóság – két rivális, akik mindent megtesznek a másik legyőzéséért, de közben megtanulják tisztelni és szeretni egymást. James Huntról (Chris Hemsworth) és Niki Laudáról (Daniel Brühl), neves Forma-1-es pilótákról van szó. A film gyönyörűen bemutatja tökéletesen eltérő személyiségüket, pályájukat, versengésük dinamikáját, valamint azt a csakis versenyzőkre jellemző mentális állapotot és megszállottságot, ami viszont közös bennük. Izgalmas, torokszorító, esetenként már-már epikus jelenetekkel rendelkező film, amit nem csak Forma-1 rajongók élvezhetnek.
- Életrevalók (2011)
Ez a film kicsit kilóg a sorból, főszereplői nem híres emberek, történetükhöz a rendezők egy dokumentumfilmen keresztül jutottak hozzá. Ennek ellenére az életrajzi dráma minden jellemzőjével rendelkezik, és a műfaj egyik legjobb alkotása. Itt megint az ellentétek találkozását és súrlódását nézhetjük végig – Philippe (Francois Cluzet) gazdag arisztokrata, aki egy balesetnek köszönhetően nyaktól lefele lebénult, Driss (Omar Sy) egy lakótelepen él és eleinte csak az érdekli, hogy munkanélküli segélyt kaphasson. A sors úgy hozza, hogy segély helyett állást kap: Philippe állandó ápolója lesz. Kettejük kapcsolata egyszerre furcsa, vicces és szívet melengető. A leglehetetlenebb helyeken találhat az ember barátokra – egy közhely, amit ezúttal hatásvadászat nélkül maga az élet igazol.
- A király beszéde (2010)
Na most, elnökökről, diktátorokról, királyokról pláne nehéz olyan filmet csinálni, ami nem lesz túl heroikus, vagy túl történelmi, hiszen ezekben az esetekben kifejezetten nehéz csak az emberre koncentrálni. A király beszéde azonban pont ezt teszi, és milyen jól! Hatodik György (Colin Firth) hirtelen került Nagy-Britannia trónjára, méghozzá egy nehéz időszakban. De a film nem az uralkodóról, vagy a közelgő háborúról szól, hanem egy férfiról, akin hatalmas a nyomás, és aki dadogása miatt kevesebbnek érzi magát másoknál. A látványvilág gyönyörű, a hangulat egyedi, a történet lenyűgöző – és a címadó beszéd a film végén, ahol Beethoven hetedik szimfóniájának második tétele szól a háttérben? Az egyszerűen katartikus.
- Amadeus (1984)
Ez a film egy igazi klasszikus, a szó minden értelmében. Talán kimondhatom, hogy a listán szereplők közül Mozart (Tom Hulce) a leghíresebb, az Amadeus mégis híján van a fellengzősségnek és sokkal személyesebb a hangvétele, mint várnánk. Ráadásul a zseniális zeneszerző életútját, egy egészen különleges nézőpontból ismerhetjük meg: Antonio Salieri (F. Murray Abraham) meséli el, aki legnagyobb csodálója és „főellensége” volt egy személyben. Kettős képet kapunk a zseniről, ami szerintem közelebb áll a valósághoz, mint bármi, és egészen más megvilágításba helyezi a zenét. A klasszikusok talán sokaktól távol állnak, de a film után ez megváltozhat, mivel maga a zene egyfajta harmadik főszereplő, akit meg lehet ismerni és meg lehet szeretni. Ebben a „szereplőségben” leginkább a Requiem tűnik ki, melynek részletei akkor szólalnak meg, amikor Mozart élete újabb lépést tesz lefele a lejtőn, miközben legalul pont a Reqiuem megírása várja. Az első perctől az utolsóig hátborzongatóan jó.
+1 Hawking (2004)
Nem tudom megállni, hogy ne biggyesszem ide ezt a filmet. Talán nem olyan grandiózusak, mint amerikai rokonaik, de a brit életrajzi filmek között is találni nagyszerűeket. A Hawking két szálon fut: bemutatja a világhírű fizikus egyetemi éveit, ezzel párhuzamosan pedig egy interjú fut, amit a Nobel-díj elnyerésével kapcsolatban forgatnak két tudóssal. Ami érdekes, hogy a történetben nyilván szerepet kap Hawking (Benedict Cumberbatch) küzdelme a fokozatos bénulással, a központban mégsem ez áll, hanem a kutatása. Ott egy sokkal fontosabb harcot vív – be akarja bizonyítani, hogy a korabeli meggyőződéssel ellentétben a világegyetemnek lehet kiindulópontja, hogy a „Big Bang” elmélet igaz lehet. Mindemellett majdnem mellékesnek látszik a végzetes betegség, vagy az, hogy nem ő kapott Nobel-díjat (hisz a bizonyítást mások végezték), mert az univerzum titkainak felderítése nagyobb és fontosabb, mint bármi. Ez a film talán segít megérteni, mit jelent a tudomány egy különleges elmének – ilyen szempontból valóban nagyszabású és van helye ezen a listán.
Szerző
-
Korábbi szerkesztő
Lélekben nyugdíjas angol öregúr, félig vulkáni – suttogó falak és nyikorgó ajtók rajongója. Álommunka: Superman és/vagy nagymama szelleme.
