Manapság egyre nagyobb a nyers és kegyetlen gyerekregények száma a piacon. A gyermekirodalom kitörni látszik a tabuk és az idealizálás hagyományából – sokan végre belátják, hogy a súlyos problémáktól nem úgy óvjuk meg a gyerekeket, hogy nem beszélünk róluk. Sőt, mi több, megjelent egy olyan vonulat, melyben a nehéz tematikákhoz kíméletlenül őszinte hang társul. Ide tartozik Sally Gardner, brit írónő méltán díjazott regénye, A Hold legsötétebb oldala.
Standish Treadwell sajnos nem mindennapi tizenöt éves fiatal – nem elég, hogy két szeme másmilyen színű, még olvasni sem tud rendesen. Így nem tud beolvadni a közösségbe, az pedig sosem jó. Azért vesztette el a szüleit és azért került nagyapjával a Hetedik Zónába, a nyomornegyedbe, mert a családja nem tudott beolvadni. Az Anyaföld nem szereti azokat, akik nem állnak be a sorba. Standish egyetlen barátja Hector sem átlagos – magas, erős és nagyon okos. Ez azonban azt jelenti, hogy hamarosan őt is elveszíti…
A Hold legsötétebb oldala valószínűleg Angliában játszódik, valószínűleg az 50-es években, valószínűleg egy alternatív történelmi felállásban. Azért a sok „valószínűleg”, mert mindez olyasmi, amit sejthetünk, de nem tudhatunk biztosan. Ez egy disztópia, de nem a mai YA-kban megszokott módon épül fel, mivel sok mindent az olvasóra hagy, mintha azt mondaná: „ez egy diktatúra, nem kell elmagyarázni, milyen, mert mind ismerjük”. És valóban, nem volt hiányérzetem a világgal kapcsolatban – a háttér homályosságától csak nyomasztóbb lesz a történet, és emellett nagyobb teret hagy a főszereplő karakterének.
Standish egyes szám első személyben mesél nekünk, így egészen közelről ismerhetjük meg őt. Bár a diszlexia szó nem szerepel a könyvben, a fiú leírásából egyértelmű, hogy erről van szó. Ahogy az iskolában kezelik ezt, az sajnos egyáltalán nem annyira fiktív, mint amennyire szeretnénk. Butának titulálják a fiút, lemondanak róla, sőt, kegyetlenkednek vele, főleg a tanárok. Pedig Standish rendkívüli kreativitással és képzelőerővel rendelkezik – ez az egyetlen menekülési útja a világból. A világ azonban hamar utoléri őt.
A könyv száz rövid fejezetből áll, nyelvezete egyszerű, tehát könnyű olvasni, ugyanakkor mégsem az. A sötét hétköznapok általános rémsége lassan egy sokkal nagyobb tragédiába fordul át, miközben minden egyes mozzanat kegyetlen naturalitással van leírva. Amikor kiderült, mi történt Standish szüleivel, az már majdnem nekem is sok volt, de a kegyelemdöfést Hector sorsa adta meg. És, hogy mindennek mi köze a Holdhoz? Az derüljön ki olvasás közben!
Azt még muszáj hozzátennem, hogy bár Pék Zoltán nagyszerű fordító és pont ezért a könyvért kapta meg az Év Fordítója díjat, néha meg-megzökken a szöveg, és a címmel sem feltétlenül értek egyet. Eleve jobban szeretem a rövid címeket, így az eredeti Maggot Moont szerintem ütősebb lett volna megtartani és Féreg Holdnak fordítani. Ez a szóösszetétel jó hangulatfestő és a könyv végén értelmet is nyer, míg A Hold legsötétebb oldala nekem kicsit körülményesen hangzik. A szöveg zökkenései nem vészesen zavaróak, de felfigyel rájuk az ember. Talán túl tudatos volt Standish egyedi nyelvének megalkotása, így nem annyira gördülékeny, mint az eredeti. Ez csak azért csalódás kicsit, mert például Neil Gaiman, vagy Christopher Moore fordításának olvasásakor ennek az ellenkezőjét szoktam tapasztalni.
A Hold legsötétebb oldala összességében mindenképp olyan történet, amit érdemes elolvasni, és elolvastatni fiatalabb ismerőseinkkel. Fontos, hogy ne féljünk ilyen könyveket a kiskamaszok kezébe adni, és ami még fontosabb, ne féljünk utána beszélni velük az olvasottakról!
(A képek a könyv illusztrációi közül kerültek ki.)
Szerző
-
Korábbi szerkesztő
Lélekben nyugdíjas angol öregúr, félig vulkáni – suttogó falak és nyikorgó ajtók rajongója. Álommunka: Superman és/vagy nagymama szelleme.
