Nem tehetek róla, nekem egyszerűen bejön ez a sorozat. Ahogy írtam, hibái ellenére szerettem a pilotot, a második részt és most, a harmadik rész után még jobban szeretem az egészet. Remélem, a tendencia folytatódik, és többen csatlakoznak majd, pláne, hogy berendelték a teljes évadot, tehát huszonhárom rész lesz!
Ezúttal a keretül szolgáló narráció nincs elpoénkodva, ami a Things You Can’t Outrun fő tematikáját tekintve nagyon helyes – ez a tematika a gyász. A Flash képregények sokat foglalkoznak azzal az ironikus felállással, hogy bár Barry gyorsabb, mint bárki más, mégsem képes lerázni magáról a múltat – itt is erről van szó. És nem Barry az egyetlen, aki küszködik.
Joe hivatalosan is megnyitja Barry anyjának ügyét, és az eset óta először meglátogatja Henryt (Barry apját) a börtönben – a két apa rövid beszélgetése elég hatásosra sikerült. A nyomozás még mélyebbre rántja Barryt az emlékekben. A rész végén ő maga is beszél az apjával, a felidézett történet pedig annyira kedves, hogy a kérges szívű nézők sem fogják megállni mosoly nélkül.
Az epizód gonosztevője, a Köd (Mist), most nem az a fajta, akivel együtt kéne érezni. Orgyilkos volt, akit pont kivégzése közben kapott el a részecskegyorsító energiahulláma, és mivel gázosítás volt a módszer, Kyle Nimbus képes lett rá, hogy hidrogén-cianid gázzá váljon – ha engem kérdeztek, elég jó kis ötlet. Ráadásul általa felvetődik egy fontos kérdés: hova lehetne elzárni a bűnözőket, akiknek szupererejük van (és mondjuk nem halnak meg letartóztatás előtt)? A válasz egyszerű és elegáns: a részecskegyorsítóba! És részecskegyorsítót látni belülről, talán a kocka beszél belőlem, de nekem ez a rész egyik csúcspontja volt.
Ám amellett, hogy egy elképesztő menő dolog, a gyorsító egyben helyszíne is az eseményeket beindító balesetnek, így előhívja Caitlin és Cisco emlékeit a végzetes napról. Ezek a flashbackek segítenek jobban kibontani a karaktereket – Caitlin például sokkal szerethetőbb ebben a részben. A Ronnie halálát bemutató részek egyértelműen nem a tragikumot hangsúlyozzák, hanem előrevetítik, hogy itt még lesz valami.
Az érzelmi vonal mellett megint szép adag akciót kapunk. Nagyon jó látni azokat az apróságokat, amikkel Barry erejének felhasználási módjait szemléltetik – ahogy szupergyorsan megcsinál egy jelentést, vagy megvizsgál egy tetthelyet, illetve rezgéssel rejti el az arcát. Ennek ellenére most is kapott pár ütést, ami furcsa (hiszen simán védenie kéne), de talán magyarázható azzal, hogy minden ellenére még minding nem szokott hozzá teljesen az új felálláshoz. Az ilyen hamis hangokat jól ellensúlyozzák az olyan mozzanatok, mint, hogy Barryt azért nem lehet megmérgezni, mert túl gyorsan regenerálódnak a sejtjei (mondjuk, azért fájt neki).
Egyfajta comic, vagy itt inkább romantic relief Iris és Eddie szála, akik bénáznak kicsit a titkolózással, majd végül úgy döntenek, eljött az idő elmondani Joenak, hogy járnak. Mikor ez megtörténik, az egy igazán jó momentum.
Wells utolsó jelenete ezúttal nem olyan csattanós, mégis, a Things You Can’t Outrun után jó érzéssel állhatunk fel a képernyőtől. Én személy szerint nagyon várom a teljes évados folytatást!
Szerző
-
Korábbi szerkesztő
Lélekben nyugdíjas angol öregúr, félig vulkáni – suttogó falak és nyikorgó ajtók rajongója. Álommunka: Superman és/vagy nagymama szelleme.
