Félve írok erről a sorozatról, ugyanis egyáltalán nem vagyok büszke arra, hogy megnéztem. Mindenki képzeletében a Spartacus egy soft-pornóba hajló véres sorozat, ami nem szól semmiről – azonban két dologban tévednek: 1, ez egyáltalán nem soft, 2, igenis van a sorozatban történetszál, sőt meg merem kockáztatni, hogy remekül megírt karaktereket és párbeszédeket is felsorakoztat, csak az a baj, hogy az előítéletek miatt kevesen szeretik.
Spartacus (első évadban Andy Whitfiled, második és harmadik évadban Liam McIntyre) trák harcosként ellenszegült Róma akaratának, jutalma pedig az lett, hogy elfogták őt és feleségét, majd mindkettőjüket eladták rabszolgának. Spartacust Capua városában vásárolta meg Batiatus (John Hannah), aki méltán híres gladiátorai közé osztotta be a trákot. Ezek a gladiátorok az addig ismert világ különböző pontjairól származtak – gallok, núbiaiak, de még itáliaiak is –, ám a pusztítás és a szabadság utáni vágy mindegyikükben közös. Eleinte Spartacus is lázadozott új ura, Dominus Batiatus ellen, ám a tapasztalt férfi sikeresen rávette új gladiátorát arra, hogy minden erejét bevesse az arénában.
Batiatus felesége, Lucretia (Lucy Lawless) nőként minden bevethető eszközt felhasznált arra, hogy férje és a maga sorsát jobbá tegye. Ehhez azonban barátokra van szükség, és ezek a barátok minél felsőbb körökből származnak, annál jobb. Így lett Lucretia és Ilithyia (Viva Bianca) egymás legjobb barátai, de egyben legnagyobb ellenségei is – a két nő napról-napra olyan titkokat tudott meg a másikról, amivel örökre a mélybe taszíthatták volna egymást, ám ők okosan inkább szövetségre léptek, és még nagyobb befolyást kívántak kicsikarni a város életében.
Gondolom, nem árulok el vele nagy titkot (amennyiben mégis, akkor tessék elővenni az általános iskolás töri könyvet!), ha közlöm, hogy Spartacus és a gladiátorok fondorlatos és szerencsés módon megszöknek Batiatus keze alól, és szervezett egységként próbálják elérni az áhított szabadságot. Ám útjukat állja két jeles hadvezér: Julius Caesar (Todd Lasance) és Crassus (Simon Merrels), akik szövetségre lépvén hírnévre, gazdagságra és elismerésre vágynak – de ezt nem adják könnyen a rabszolgák.
Magam sem hittem, hogy ezt fogom mondani, de a Spartacus egy jó sorozat, csak hát kellő kritikával és az előretekerés sűrű kattintgatásával kell nézni. Igen, mert egy-egy epizódban annyi az indokolatlan szex jelenet, illetve a lassított vérfröccs, hogy könnyen be lehet sokallni tőle, így én az első évad felénél úgy döntöttem, hogy ezeket egy az egyben kihagyom. Ez pedig remek húzás volt a részemről, mert így kaptam egy tisztán élvezhető és fordulatos történetet, remekbeszabott színészi játékot, parádés párbeszédeket, és olyan mennyiségű intrikát, ami egy teljesen úgy szintre emelte az erről a kifejezésről alkotott elképzelésemet.
A címszereplőt játszó zseniális színész, Andy Whitfiled halála után a sorozat folytatása természetesen kétséges volt, és egy hat részes előzménysorozattal hidalták át a problémát, ami szerintem nem lett túl jó. Ám a második évadra megtalálták Liam McIntyre-t, aki persze nem ér fel Whitfiled nyomdokába, de azt el kell ismerni, hogy McIntyre is beleadott apait-anyait ebbe a karakterbe. Bár az esetek nagy részében a rómaiaknak szurkoltam, azért el kell ismernem, hogy Spartacus belső vívódását, gyötrelmét és jellemének változását remekül ábrázolták a sorozatban.
Batiatust játszó John Hannah különleges helyet foglal el a szívemben (igen, a Múmia az oka), és szokatlan volt számomra egy abszolúte nem vicces szerepben látni, de Hannah parádésan alakította a kegyetlen Dominust, ebben pedig nagy szerepe volt Lucy Lawlessnek (akit szintén imádok a Xena óta). Kettejük között csak úgy izzott a levegő, színészpárosnál ilyen jól működő kémiát ritkán látni.
De az abszolút kedvenc a harmadik évadban érkező Todd Lassance lett, vagyis a pimasz és vakmerő Julius Caesar, aki nem tisztelt senkit és semmit – talán ezért is alkottak olyan jó párost a Crassust alakító Simon Merrelsszel, hiszen ő meg egy kimért, okos és kifacsart tisztességi kódex szerint élő férfi. Caesarral olyan vonalat hoztak be az alkotók a sorozatba, ami igencsak hiányzott: a humor. Ugyanis az első két évadban elvétve akadt egy-két poén, de talán azt is csak a szinkronnak lehet köszönni.
Szóval igen, a Spartacus egy durva, explicit szexet tartalmazó sorozat, amiben epizódonként hektóliter számra folyik a vér, tucatjával halnak meg emberek, dúl az erőszak, ám ha ezeket el tudjuk viselni (vagy pedig kihagyjuk), akkor kapunk egy feszes tempójú, okosan építkező történetet, telve egyedi jellemekkel, valódi tragédiákkal és komoly jellembeli változásokkal.
Szerző
-
Alapító és főszerkesztő
Mindig online kütyüfüggő, “csak még egy epizód” suttogó, űrhajó gyűjtögető kocka, digitális bennszülött. Igazi fangirl és PR munkatárs a Serenityn.
Korábbi cikkek
Akciófilm2023-03-24Csak a dínók számítanak – 65 (2023)
Dráma sorozat2022-12-30Vaják: A vér eredete (2022) – 1. évad
Dráma sorozat2022-06-21A királyság (2009), 1. évad
IDW2022-06-09Transformers: Éljen Megatron!
Trackback/Pingback