Amikor eddig megkérdezték, mégis hogy tudnám leírni a Deathstars hangzásvilágát, sokáig problémákba ütköztem, mert annyira sem hagyományosak, hogy egy, maximum két stílusba be lehetne őket kategorizálni. Volt industrial metál korszakuk (lásd: Synthetic Generation album), aztán jött a Night Electric Night, amivel egy kis glam vonalat vittek leginkább a színpadi megjelenésükbe, ugyanakkor a gótikus metál atmoszférája mindig is jelen volt a zenéjükben. Mostanra viszont megtaláltam a megfelelő leírást, ami a hangzásukat illeti: képzeljétek el a Rammstein és Marilyn Manson szerelmének a gyümölcsét – ez a Deathstars. Ha, ismerve a bandát, jobban belegondolunk, azért van ebben valami: magas, első látásra ijesztő férfiak? Pipa. Mély, dörmögő hangú énekes? Pipa. Katonairuha-fétis? Szintén. A sminkről már ne is beszéljünk. Igen, férfiak és sminkelik magukat, ezen újoncként én is megütköztem, annak ellenére, hogy ismerem Alice Coopert, a The Sweetet és a Kisst mióta az eszemet tudom. Ezek a svéd srácok viszont különleges szintre emelik az arcmázolás művészetét, ráadásul fura álneveket találnak ki maguknak… de hogy mindez mennyire jól áll nekik! Igaz, hogy a Night Electric Night turné alatt valószínűleg csillámpor mérgezést lehetett kapni a közelükben, de kit érdekel, ha jól zenélnek, és még élvezik is, amit csinálnak. Számtalan oldalon keresztül tudnám még ragozni, miért olyan különleges ez a zenekar, ám a kedves olvasók jelentős többsége egy aránylag objektív, de leginkább informatív élménybeszámolóra vágyik, így rá is térnék a lényegre. Ugyan volt már szerencsém élőben látni az együttest még anno a Rammstein előzenekaraként, az a bő fél óra édeskevés volt belőlük. Így, mikor megtudtam, hogy ismét jönnek Budapestre, örültem, mint majom a farkának, és spuriztam jegyet venni, aztán pedig számolgattam a napokat.
Előzenekarból, mint az nagyjából másfél órával kapunyitás előtt kiderült, kettő volt. Elsőként a magyar Krell nevű banda lépett pontban este nyolc órakor színpadra. Az egyébként meglehetősen kellemes heavy metál-szerű hangzás ellenére nagyjából csak az első szám feléig tudtam örülni annak, hogy honfitársaimat láthatom magam előtt. A zenéjükre egyáltalán nem lehetett panasz, ám az előadásmódjuk egyenesen borzasztó volt: nem akarom lenézni őket, de rendkívül visszataszító az, ha egy gyakorlatilag noname banda olyan attitűddel áll ki háromszáz ember elé, hogy ők itt a kiskirályok. Ha már most ennyire el vannak szállva maguktól, mi lesz, ha szert tesznek egy kis hírnévre? Bele sem merek gondolni, bár ilyen hozzáállással nem jósolok nekik túl nagy sikert a jövőben – ezzel a mellettem álló lányok és fiúk is egyetértettek. Soha egy bemelegítő bandán nem fanyalogtam még ennyire, és az énekesnő hiába ajánlgatta, hogy menjünk el a későbbi koncertjeikre, én inkább azt mondom, hogy köszönöm, nem.
A második előzenekar, a szintén svéd The Dead And Living üdítő változást hozott a nagyjából negyedórás átszerelés után. A rock, punk, folk és gótikus stílusok furcsa, de rendkívül érdekes és jól csengő egyvelegét játszó fiatal banda első látásra a fő attrakció szakasztott másának tűnt a sminkelt tagok és a kötelező, talpig fekete öltözetet látva, ám erre a felvetésre már az első taktusok rácáfoltak. Ezek a srácok olyan durván jó zenét nyomnak, hogy csak hüledeztem. Még a stílusok közti időnként meglehetősen gyors változás sem volt zavaró, sőt, minden egyes hang úgy volt jó, ahogy azt nekünk előadták. A közönséggel való kommunikációs képességeik a várttal ellentétben nagyon jó volt, ezt mi sem mutatja jobban, mint az a tény, hogy a Krellt szinte végig pókerarccal tűrő, maximum időnként bólógató publikum, magamat beleértve, három szám után már tombolt – természetesen csak energiatakarékos üzemmódban, mert a Deathstars még mindig hátra volt…
Az „idősebb svédek” jártak már párszor Magyarországon, és úgy gondolták, hogy a The Perfect Cult lemezt reklámozó Claws Through Europe turné keretein belül is ellátogatnak kishazánkba. Az új albumról sorbanállás közben hallottam hideget-meleget; nekem személy szerint az etalonnak számító Synthetic Generation után ez a CD tetszett leginkább, de hát ízlések és baseballütők. Abban viszont teljesen biztos voltam, hogy élőben jobban fognak szólni az új dalok, és ebben nem is tévedtem. A banda a The Perfect Cult nyolcas számával, a Temple Of The Insectsszel indított, ami ugyan személyes kedvencem, ám totális meglepetésként ért, mivel az Explode tűnt a legkézenfekvőbb kezdő dalnak. Minden esetre így is rendkívül ütősre sikerült a srácok belépője, főleg az utána következő Metallal kiegészítve. A folytatásban viszont valahol a Duna mélyén kerestem az államat, ugyanis olyan számokat szedtek elő, mint például a Synthetic Generation, a Semi-Automatic, a Night Electric Night, a Chertograd, valamint a Blood Stains Blondes, de az új lemezről is jutott bőven a repertoárba, hiszen hallhattuk még a korábban felsoroltakon kívül a Ghost Revivert, az All The Devil’s Toyst, valamint az albummal egyező című slágert is. A legmeglepőbb darab a „mellesleg-számként” válogatás albumon megjelent The Greatest Fight On Earth volt, ami annyira tökéletesen szólt élőben, hogy abba az egész lelkem beleremegett – látszólag a közönségnek is ez a dal tetszett a legjobban, nem véletlenül. A ráadásban szereplő Play God is pompás választás volt, ám a Cyanide és a Blitzkrieg záró duója után aztán már végképp nem lehetett panasz a felhozatalra, ezt a publikum hangulata is tükrözte.
Ha már ilyen szépen dicsérgetem a zenéjüket, essen pár szó a tagokról is. Igaz, hogy már 2011-ben megtörtént a doboscsere, de még csak most volt alkalmam közelebbről is megcsodálni a nem-is-olyan-újonc Vice-ot (eredeti nevén Oscar Leander). Ugyan nem értek a doboláshoz, mert a lábasok fakanállal való püfölése kisgyerekként nem számít tapasztalatnak, Vice megtette, amit megkövetelt a haza… akarom mondani, a színpad, ráadásul néha még háttérvokálozott is. Rendben, kedves Vice, kapsz egy jól megérdemelt virtuális vállveregetést és ölelést. Aztán ott van Skinny (Jonas Kangur), mindenki kedvenc laza és közvetlen basszerosa, akiről tudjuk, hogy nem véletlenül kapta ezt a nevet, a fenékig érő fekete, szépen karbantartott raszta haja meg még mindig hihetetlenül király. Nightmare (Emil Nödtveidt), aki a szívem legkülönlegesebb bugyrában foglal helyet, nos hát… Igen, nehéz volt levenni róla a szemeimet, de rajongásom tárgyát félretéve, az ő gitárjátéka nélkül borult volna minden, ami a színpadon történt hangzásilag, úgyhogy csakis dicsérni tudom. Végül, de nem utolsósorban a füleket bársonyosan simogató hangjáról – na meg szemet gyönyörködtető felsőtestéről – ismert Whiplasher (Andreas Bergh) is hozta a formáját, mind ami a showmanséget, illetve az éneklést illeti. Ugyan nem az a beszédes, bohóckodós típus, mint például a Sonata Arctica Tony Kakkója, a saját maga módján ő is megoldotta a kommunikáció kérdését, ami leginkább a közönség nőnemű tagjai felé irányult. Nem, ez alól én sem voltam kivétel. Élveztem? Naná. Gondolkodtam azon, hogy ne mossam ki az ingemet, miután hozzáért a haja? Igen, vagyok annyira elvetemült. Hát igen, ilyen ez a fangirl lét, logikát ne keressetek benne, mert csak tömény rajongást fogtok találni.
Hát, gyerekek, egy igazi élmény volt ez a koncert, a közönség nagyon kitett magáért, és bár nem az a tipikus ugrálós, telitorokból-éneklős buli volt, azt azért jólesett látni, hogy körülöttem a tipikus kőkemény, maguk után fekete felhőt húzó goth csajok is kívülről fújták a dalszövegeket, és nem csak a helyes pasik és a drága sör miatt jöttek. Tudom, sokan megint elvetemültnek fogtok tartani, ha elárulom, hogy több, mint öt órával a kapunyitás előtt már ott szobroztam a rakparton, de megérte, mert összefutottam és fotózkodtam is Skinnyvel és Nightmare-rel – az utóbbit pedig a nagyjából öt perces beszélgetésünk során sikerült még jobban megkedvelnem… Azóta sajog a szívem, a lábaim pedig tropára mentek, de egy pillanatra sem bánom, mert nagyon megérte. Megyek legközelebb is? Nem kérdés.
Setlist:
Intro
1. Temple Of The Insects
2. Metal
3. Synthetic Generation
4. Ghost Reviver
5. Death Dies Hard
6. Explode
7. Tongues
8. All The Devil’s Toys
9. Semi-Automatic
10. Night Electric Night
11. The Perfect Cult
12. The Greatest Fight On Earth
13. Chertograd
14. Blood Stains Blondes
– encore –
15. Play God
16. Cyanide
17. Blitzkrieg
(képek: KRELL Facebook, PP LIVE Photo)
Szerző
-
Szerkesztő
Koncertmániás detektívgyakornok, kezdő anglofil, rendkívül utópista Metal Lady. Elfogult rajongó, egyben egy leendő exkluzív kutyasziget tulajdonosa.
