Tudom, hogy azt mondtam, hogy erről az sorozatról majd csak évadértékelőt írok, csakhogy közben azért én nézem – nem akarom majd egyszerre bedarálni az egészet –, és az eheti rész igencsak nagy hatással volt rám, csak az a baj, hogy nem pozitív értelemben. Úgyhogy következzen most egy rendkívüli epizódértékelő, ami elmémben a következő alcím alatt fut: „Avagy hogyan tegyünk hiteltelenné egy krimit és nézzük hülyének a nézőket?”
Valaki egy díszdobozba csomagolt emberi szívet küld a kapitányságra, amit Dr. Morgan gondjaira bíznak. A doki megfigyeléseit a szervet illetően összevetve az eltűnt személyek listájával sikerül is azonosítani az áldozatot: egy fiatal, vörös hajú nő az, akit két évvel ezelőtt letartóztattak prostitúcióért, és aki Marry Kelly néven futott. Hamarosan a holttestet is megtalálják, méghozzá borzalmasan megcsonkított állapotban – pont úgy, jegyzi meg a doki, mint az igazi Mary Kellyt anno 1888-ban. (És a doki már csak tudja ezt, hiszen ő maga is ott volt a tett helyszínén, derül ki egy flashbackből.) Ám a bonyodalmak még csak most kezdődnek, ugyanis Henry hívást kap Adamtől, a rejtélyes, másik halhatatlantól, aki ki tudja, mióta követi őt, aki felhívja rá a doki figyelmét, hogy az elkövető újabb bűntettre készül, amit előrevetítendő kis szuvenírt is hagyott a helyszínen.
Ez így leírva tök jó, nem igaz? Egy sorozatgyilkos, aki más nagy gyilkosokat utánoz le, rémisztő pontossággal. Így nekem is tetszik, csakhogy a Forever mindezt olyan részletekkel oldotta meg, hogy miközben néztem az epizódot, folyamatosan azt éreztem, hogy ezek hülyének nézik a nézőt. Úgyhogy most következzék annak feltárása, mit is szúrtak el nagyon-nagyon az alkotók ebben a részben – előre szólok, gyakran fogok ellenpéldaként reflektálni a Castle-re, amiért még bocsánatot sem vagyok hajlandó kérni.
Akkor nézzük is pontonként: ugye az az alaptézisünk, hogy a gyilkos egy pszichopata, aki nagy sorozatgyilkosokat utánoz. Ebből feltételezhetjük, hogy a kórképébe tartozik az is, hogy Mindent Pontosan Úgy Csináljon, mint a nagy előd, pontról-pontra. Első Castle-reflektáció: ezt a elemet a Castle is felhasználta még a pilotban, mikor is Rick abból jött rá, mikor valaki a könyveiben leírt gyilkosságokat utánozta le, hogy rossz embert fogtak el, hogy az apró részletekben – mondjuk az áldozat ruhájának színében – eltért a leírástól, ugyanis a valódi, pszichózisos elkövető erre képtelen lett volna. Erre mit csinál a foreverös Hasfelmetsző Jack-utánzat? Küld egy szívet. No, de hol is van ebben a probléma?
Ott, kérem szépen, hogy Jack sosem küldött a rendőrségnek szívet. Egy fél vesét küldött, ami minden bizonnyal Catherine Eddowsé, a negyedik áldozaté volt, akit 1888 szeptember 30-án gyilkoltak meg, a szervet rejtő csomag – a „Pokolból”-levél kíséretében – pedig október 15-én érkezett meg a rendőrségre. Ez rögtön három nagy hiba: rossz áldozat, rossz szerv, és nincs levél. (És szeretném megjegyezni, hogy én már ott mondtam, hogy ennek vesének kéne lennie, mikor Henry kinyitotta a dobozt, és még semmi más nyomunk nem volt, hogy itt bizony jackes plot lesz.)
Jöhet is a második vádpont: a zsaruk nem tudnak semmit. De tényleg, komolyan mondom, hogy semmit – sötétek, mint az éjszaka. Nem gyanús nekik a postán érkező szerv. Semmit sem mond nekik a Mary Kelly név. Basszus, mikor Henry kijelenti, hogy Mary Kelly volt Hasfelmetsző Jack utolsó áldozata, az egyik detektív még meg is kérdezi, hogy „miért, utána elkapták a pasit?” Hát, végül is totál hihető, hogy egy amerikai gyilkossági zsaru semmit sem tud a történelem egyik leghíresebb sorozatgyilkosáról…
És akkor a következő pont, ami miatt totál hiteltelen az egész epizód: Henry folyamatosan azt taglalja, hogy mennyire pontos a helyszín, mennyire részletesen leutánozta a gyilkos Hasfelmetsző mozdulatait. A baj? A sorozatban bemutatott hullának nem sok köze van Mary Kelly holttestéhez. Na, már most nem tartom magam szakértőnek a témában, de 1, láttam a Pokolbólt 2, voltam a London Dudgeonban, ahol két szobát is Hasfelmetsző Jacknek szenteltek, és 3, utána olvastam a dolognak. Kemény öt percembe került.
A valódi Mary Kellyt meztelenül találták. A foreverös Mary Kellyn még rajta van a ruhája (ami kényelmes módon flitterekkel van kivarrva, amiből pár természetesen leesett, mikor megtámadták a csajt, hogy a zsaruk láthassák, hol várt rá a gyilkos). A valódi Mary Kelly arcát úgy szétkaszabolták, hogy képtelenség volt felismerni. A foreverös Mary Kellynek kicsit véres az orra. És ez csak két nagyon látványos eltérés, de ha jobban belemennénk (ne menjünk; tényleg nagyon szétszedték anno szegény csajt, olyannyira, hogy a London Dudgeonban – ami amúgy az Anglia történelmének legvéresebb fejezeteit bemutató turistalátványosság – is csak egy pillanatra kapcsolták fel a lámpát Mary Kelly szobájában). Persze, ezt a lightosítást valamilyen szinten megértem, hiszen mégiscsak egy ABC-sorozatról van szó, ugyanakkor viszont ha egyszer nem tudják bevállalni, hogy valamit hitelesen mutassanak be, akkor azt nem is kellene erőltetni.
Abba pedig már bele sem megyek, hogy a flashbackben gyönyörűen süt a nap, miközben Mary Kellyt novemberben ölték meg. Ráadásul az utcakép, amit bemutatnak, az nagyon nem londoni.
Oké, ennyi elég is volt Hasfelmetszőből, lépjünk tovább az epizód többi kis (és nagy) hülyeségére, mert van ám még ezekből bőven.
A gyilkos végül összesen három gyilkost utánoz le – Hasfelmetszőt, Fekete Dália esetét, és a bostoni fojtogatót –, bár a harmadik esetben már nem sikerül a gyilkosság, bár abban az esetben legalább a potenciális áldozatra van magyarázat – legalábbis ha nagyon erőltetjük a dolgot. A másik esetben viszont nem kapunk semmi okot arra, hogy miért az lett az áldozat, aki – sőt, azt sem tudjuk meg, hogy tulajdonképpen ki az áldozat. Csak egy random csaj, kész, lépjünk tovább.
Castle-reflekció, második felvonás: a második évad dupla részében (S02E17-18) Beckettéknek egy sorozatgyilkossal gyűlt meg a baja, aki Kate-nek – pontosabban Nikkinek – ajánlotta a gyilkosságait. Az áldozatok közt látszólag nem volt semmi kapcsolat, ám a nyomozók jobban beleásták magukat az ügybe, kiderült, hogy mégis van: egy férfi kutyáját – akit végül először a gyilkosnak hisznek, bár a végén kiderül, hogy ennél azért bonyolultabb a helyzet – a parkban széttépte egy rottweiler. Az első áldozat az az ügyvéd volt, aki nem volt hajlandó képviselni a halott kutya gazdáját, mikor az be akarta perelni a rottweiler gazdáját. A második a nő, aki a rottweilert sétáltatta. A harmadik az állatkitömő, aki nem volt hajlandó kiadni a kitömött kiskutyát, mert a gazdája nem tudta kifizetni. Tehát volt köztük kapcsolat – nem könnyen látható kapcsolat, de annál fontosabb.
Ezzel ellentétben a Foreverben az első áldozatra – Mary Kellyre – volt indok, méghozzá nagyon is pszichopata-indok, a többire viszont nem. Azok csak úgy random jöttek. És ami még ennél is rosszabb: nem adtak rendes indokot arra, miért is gyilkolt az elkövető. Csak a végén betettek egy csavart, miszerint nem is az a gyilkos, akit annak hittek – aki mögött azonban volt hihető motiváció –, hanem valaki más, akivel viszont végeztek, még mielőtt magyarázatot kaphattunk volna a tetteire, ami kifejezetten amatőr és idegesítő lépés volt az írók részéről.
Még egy dolog, ami szúrja a szemem, aztán befejezem: egy ponton a detektívek bevisznek egy képregényírót, aki egy démonról írja a történeteit, aki gyilkosságra biztat embereket, köztük a történelem nagy sorozatgyilkosait is. (Amúgy belegondolva az is hülyeség, ahogy elkapják: mert 1888-as újságokat olvasott a könyvtárban, amiben leírták, hogyan találták meg Mary Kellyt. Kérem szépen, Dr. Thomas Bond, a helyszínen lévő orvos pontos helyszínleírása arról, hogyan is találták az áldozatot, teljes egészében fenn van a Wikipedián. Én is ott olvastam.) Mikor kiderül, hogy a gyilkos lehet az ő képregényeiből vette az ötlete, a pasi totál belelkesedik, és örvendezni kezd, hogy ez mekkora nagy szó már. Ezt a jelenetet, kérem szépen, gyakorlatilag egy az egyben a Castle pilotjából lopták. Csak hát Castle cuki volt és vicces, és elismerte, hogy a gyilkosság borzalmas – meg hát ő ugye arra helyezi a hangsúlyt a könyveiben, hogy elkapja a gyilkost, nem arra, hogyan kell elkövetni az adott gyilkosságot –, ez a pasi meg rémisztő. A dialógot viszont akár a Castle pilotjából is átemelhették volna.
És akkor most itt a végén szeretném jelezni, hogy ez az összes hiba leginkább azért zavar annyira, mert amúgy a Foreverben lenne (lehetne) potenciál: Ioan Gruffudd remekül hozza Henry Morgan imádnivaló figuráját (olyannyira, hogy igazából az sem zavar, hogy a pasi egy furcsa Castle-Sherlock–kombó), és a karakter eredettörténete is nagyszerű. Csak hát a sorozat minden egyéb eleme harmatgyenge. Ám ha az íróknak sikerülne gatyába rázniuk először magukat, utána pedig a sztorit – nos, akkor még egy egész jó kis sorozat is kikerekedhetne ebből.
Szóval, ez lett volna az én kis dühös agymenésem – annak krónikája, hogyan lehet elrontani egy alapból baromi jó krimi-alapötletet, és hogyan lehet hülyének nézni szegény nézőt. Így hát zárósorom az íróknak címezném: srácok, ne féljetek okosnak lenni, legyetek innovatívak, szellemesek, és vegyétek komolyan a kutatómunkát!
Szerző
-
Alapító és főszerkesztő-helyettes
A kedves-naiv-romantikus macskamán, aki írói ambíciókat hajszol. Reménytelen fangirl és könyvmoly.
Trackback/Pingback