Az, hogyha az amerikaiak átvesznek egy sorozatot – legyen szó rebootról, vagy, mint a Torchwood esetében, egyszerű folytatásról – az nem mindig sül el jól, erre már a Gracepointos cikkemben is felhívtam a figyelmet. A Torchwood jövője a harmadik szezon után a Starz csatorna, és – Russell T. Davies mellett – három új, tengerentúli író, Jane Espenson, John Shiban és Doris Egan kezébe került. Miután sikerült az egyébként meglehetősen érdekes harmadik évadot többé-kevésbé leszidnom, jöjjön a negyedik, amivel szintén problémáim adódtak, és ezen bajaim szoros összefüggésben vannak az amerikai brigáddal, valamint az ő tevékenységükkel.
Mielőtt azonban ítéletet mondanék, íme az alaptörténetünk: a Földön egyszer csak megszűnik a halál jelensége. Nem számít, ki milyen súlyos sebet szerzett, de akár egy autó is elüthetett valakit, senki sem képes meghalni. Ez a tény először egyfajta vallásos reakciót vált ki az emberekből, mindenki azt hiszi, csoda történt, ám a kórházakban rövid időn belül tömegnyomor alakul ki, és számítások szerint bolygónk négy hónapon belül nem lesz képes ekkora népességet ellátni. Két CIA ügynök, Esther Drummond (Alexa Havins) és Rex Matheson (Mekhi Phifer) – aki maga is szerzett egy halálos sebet – munkahelyük adottságait kihasználva rátalálnak a Torchwoodra, pontosabban annak két megmaradt tagjára, Jackre (John Barrowman), valamint az azóta édesanyává vált Gwenre (Eve Myles), és felveszik velük a kapcsolatot. Jackék Los Angelesbe utaznak, majd összeállva Rexszel és Estherrel megkezdik a nyomozást, ám az ügy sokkal bonyolultabb, mint gondolnák, hiszen szó szerint az egész világra kiterjed, és a valódi kezdete valahová az 1900-as évek elejére tehető.
Az alapötlet sci-fis szemszögből nagyon jó, megvan benne a földönkívüli tényező, az izgalmak, a megváltozott életkörülményekhez való alkalmazkodás problematikája, ugyanakkor kapunk egy adag krimit is körítésnek, ami leginkább a két CIA ügynök jelenlétének tudható be. Van itt lopakodás, remekül felépített és kivitelezett nyomozás, „hatoljunk be és szimatoljunk körbe illegálisan egy állami intézménybe”-jelenet, bujkálás – egyszóval nem lehet egy percig sem unatkozni. Az új tagok ugyan nem tudják helyettesíteni a régieket, de nem is ez a feladatuk, és bárki bármit mond, szerintem jók. Rex a tipikus rendőr, aki a földönkívüli és természetfeletti dolgokkal még csak most ismerkedik – rengeteget kérdezősködik, hitetlenkedik, néha kicsit hajba kap Jackkel, de közel sem idegesítő. Esther finom empátiát és emberséget visz a történetbe, mellesleg az ő jelleme dacol a „buta szőke nő” karaktertípussal, ami igazán üdítő változás a képernyőkön.
Hogy mi a bajom ezzel az évaddal? Nos, össze tudom foglalni egy szóban: Amerika. Nem a helyszínnel, az írókkal, vagy a szereplőkkel van itt a gond, hanem egész egyszerűen a hollywoodiasítással. Szép magyar szó, tudom, de számomra ez a legmegfelelőbb kifejezés erre a jelenségre. Itt ugyanis, kérem szépen, a nagyzolást óriási szinten művelik: Gwenékért helikopter jön Walesbe, a hangsúly túlságosan is az akción van, robbanásból és egyéb pirotechnikai jelenségből feleslegesen sok van, a csavarokkal a sztoriban csak úgy dobálóznak – egyszóval minden grandiózus. Fele ekkora hajcihő sokkal jobban kiegészítette volna a történetet.
Mindezek ellenére nem volt ez a szezon sem rossz, sőt, most kifejezetten üdítő volt a cliffhanger is, hiszen így teret kaphat egy esetleges folytatás a jövőben. Habár a negyedik évad 2011-ben véget ért, és azóta semmi hír sem az írói, sem a színészgárda felől, reménykedni azért még lehet!
Szerző
-
Szerkesztő
Koncertmániás detektívgyakornok, kezdő anglofil, rendkívül utópista Metal Lady. Elfogult rajongó, egyben egy leendő exkluzív kutyasziget tulajdonosa.
