Mint azt már a második évad összefoglalójában is említettem, a Torchwoodra egészen az imént említett szezon végéig az epizodikusság volt jellemző, egy-két apró, átívelő cselekményszállal megspékelve, ami általában lassan bontakozott ki, és az utolsó pár részben kapott csak nagyobb jelentőséget. Nekem személy szerint ez a formátum rendkívül tetszett, hiszen különleges hangulatot adott a sorozatnak: meg volt minden egyes kaland varázsa, ugyanakkor tudtuk, hogy valami súlyos, jelentőségteljes dolog még hátra van, ez a húzás egyébként feszültségkeltés szempontjából csillagos ötöst érdemel. Erre jön egy olyan évad, amiben gyökeres változások mennek keresztül, és én még most sem egészen tudom ezeket hova tenni.
Miután az előző szezon fináléjában könnyes búcsút kellett vennünk Toshikotól (Naoko Mori) és Owentől (Burn Gorman), a Torchwood ezúttal három hivatalos tagot számlál: Gwent (Eve Myles), aki továbbra is oszlopos tagja a csoportnak, Iantot (Gareth David-Lloyd), aki végre nagyobb szerepet kap az évad során, és természetesen Jacket (John Barrowman), a főnököt – ja és Gwen férjét, Rhyst (Kai Owen), aki a második szezontól kezdve időnként be-beszáll a buliba. A megújult csapatnak azonban nincs egy pillanatnyi nyugta sem, ugyanis egyik nap arra eszmél a Föld lakossága, hogy a világ összes gyermeke hirtelen megáll, és azt hajtogatja: „We are coming”, vagyis „El fogunk jönni”. A gyerekek senkire és semmire nem reagálnak, csak az iménti angol mondatot hajtogatják megmerevedve. Természetesen földönkívüliek keze van a dologban, méghozzá a 456-é (igen, valóban így hívják őket), és ezzel maga a brit kormány is tisztában van – a belügyminiszter, John Frobisher (Peter Capaldi) épp ezért akarja elsumákolni az esetet. Emiatt elrendeli, hogy akik a korábbi 456-al kapcsolatos ügyben érdekeltek voltak (mert hogy ezen kedves alienek nem először teszik tiszteletüket Földünkön), azoknak elrendeli a kivégzését, köztük Jack Harkness kapitányét is, de a Torchwood többi tagja is célpontjává válik. Jacket el is kapják, valamint felrobbantják a csapat főhadiszállását, így Gwennek, Iantonak és Rhysnek nemcsak hogy menekülniük kell, de úgy tűnik egyedül kell megoldást találniuk a bolygót fenyegető veszélyre.
Hadd szögezzem le azért, hogy hiába fanyalogtam a cikkem elején, nem rossz ez az évad sem, sőt, a sztori igazi sci-fi csemege: megvannak benne a csavarok, az izgalmak, a földönkívüliek, a hátborzongató gyerekek, valamint az emberek viszonyát boncolgató jelenetek – egyszóval tökéletes. Nekem mégis problémáim akadtak a szezonnal, mégpedig leginkább a tálalással. A szokásos tizenhárom epizód per évad helyett kaptunk most összesen öt, egyórás részt és emiatt nekem tömény volt a sztori. Túl sok a történés, a csavar, és az érzelmeinkkel is játszadoznak – mindez önmagában nem baj, csak nehezen emészthető. A múltkori cikkemben a Ki vagy, Dokival és az Odaáttal példálóztam, amikor az átívelő cselekményszálról beszéltem. Továbbra is az a véleményem, hogy ezekben a sorozatokban jobban oldották meg a sztori prezentációját, hiszen több idő jut a felvezetésre, a bonyolítgatásra, épp ezért nem érezzük azt, hogy hirtelen agyoncsaptak egy rakatnyi infóval, hanem szépen eloszlatták azokat, és utána még meg is tudjuk emészteni őket, illetve tudunk elmélkedni róluk.
Hogy mindezek után jó hírrel is szolgáljak: Russell T. Davies és kis csapata a negyedik szezonban már nem véti el ugyanezen hibát – csak egy másikat, de erre majd a következő kritikámban kitérek. Mindent összevetve a Children Of Earth alcímet viselő harmadik évadnak vannak hibái, de ennek ellenére élvezhető – én speciel nem emlékszem még egy olyan fináléra, mely során ennyire rágtam volna a körmeimet, úgyhogy ne tessék ezt sem kihagyni!
Szerző
-
Szerkesztő
Koncertmániás detektívgyakornok, kezdő anglofil, rendkívül utópista Metal Lady. Elfogult rajongó, egyben egy leendő exkluzív kutyasziget tulajdonosa.
