Igen, igen, és megint csak igen! A kissé gyengére sikerült évadpremier után a második epizód megfelelő gyógyír a korábbi csalódásra. Jeremy Carver és Andrew Dabb ezúttal nem cicózott: egy rendkívül esemény- és érzelemdús résszel áldott meg minket. Van itt izgalom, nyomozás, szorongás, megdöbbenés, szomorúság, keserűség, kétség – egyszóval minden, ami egy kalandos háromnegyed órához kell.
A kezdőjelenetben ismét a démon-újonc Deant (Jensen Ackles) láthatjuk, amint folytatja nemrégiben elkezdett csajozásból, ivásból, valamint gyilkolásból álló fitnessz programját, mindezt általában ebben a sorrendben. Crowleynak (Mark Sheppard) ugyanakkor kezd elege lenni Dean kis magánakcióiból, és próbálja logikus érveléssel aktívabb együttműködésre ösztönözni őt: Káin pecsétje ugyanis Deant folyamatos öldöklésre készteti, amit viszont ártatlanokon próbál kiélni. Crowley így azt tanácsolja neki, hogy inkább olyasvalakik legyenek az áldozatai, akikre már alapból halál vár, és ad Deannek egy feladatot: meg kell ölnie egy csaló feleséget, a megbízó pedig az említett hölgy férje. Ezzel mindketten jól járnak, hiszen Dean kiélheti a vágyait, Crowley pedig elnyeri a férj lelkét – azaz csak nyerné, ugyanis Dean direkt elszúrja a megbízatást, összeveszik Crowleyval, és elhúzza a csíkot. Na, innentől lesz érdekes a dolog.
Castiel (Misha Collins) közben Hannah-val (Erica Carroll) karöltve elindul a Mennyországba, hogy rendet tegyen, ám közben Sam (Jared Padalecki) telefonál, hogy hírei vannak Deannel kapcsolatban, így a két angyal irányt változtat, és az ifjabbik Winchester segítségére siet. Útjuk azonban egy váratlan fordulatot követően megszakad, és egy rövid ideig emberek közt kell élniük – ez Cassnek nem nehéz feladat, ám a földi teremtményekre kritikus szemmel tekintő Hannah-nak már igen. A két mennybeli lény kis kalandja az évad eddigi legédesebb jeleneteit szüli: Hannah bénázása a viccek és a metaforikus kijelentések megértésével, valamint az érzelmekkel való lassú ismerkedése zseniális húzás írói szempontból, nem mellesleg rendkívül aranyos. Az imént említett angyalok végül eljutnak a Mennyországba – jobban mondva annak romjaihoz –, ahol nagy bánatunkra ismét találkoznak az immáron muszájkabátot viselő, dutyiban ülő Metatronnal (Curtis Armstrong), akinek viszont Castiel és Hannah végre szépen megmondja a tutit. Igazán léleksimogató ez a jelenet, hiszen már egy szezon óta vártam erre.
Ugyanezt az elégedettséget azonban Sam karakterizációjával kapcsolatban már nem tudom kimutatni. Szerencsétlen flótást továbbra is marionettbábuként rángatják – nem, dobálgatják a szereplők és az írók, én pedig minden egyes hasonló hiba után erősebben szorítom ökölbe a kezemet. Egyszerűen nem hiszem el, hogy annyira utálnák őt a showrunnerek, hogy gyakorlatilag a tehetetlenség legmagasabb fokára hajszolják... És igen, van még ennél lejjebb, mert ez az Odaát. Lassan eljutok arra a pontra, ahol már az is kevésbé fájna, ha kiírnák Samet a sorozatból, mint az, hogyha maradna, és nem mutatna jelentős változást sem fizikailag, sem lelkileg. De csak hogy tudd, kedves Jeremy Carver, még reménykedem, és a reményt nehezen veszed el tőlem.
Van hova fejlődni, ez tény, de hogy ne negatív hangulatban zárjam az értékelőmet, még egyszer elmondom: a Reichenbach üdítő dinamikát és izgalmakat csempészett a döcögősen kezdődő évadba, mellesleg a folytatást illetően rengeteg kérdést vetett fel. Kíváncsian várom a következő részt!
Szerző
-
Szerkesztő
Koncertmániás detektívgyakornok, kezdő anglofil, rendkívül utópista Metal Lady. Elfogult rajongó, egyben egy leendő exkluzív kutyasziget tulajdonosa.
Trackback/Pingback