Az általános bevezetés és az első szezon rövid bemutatója után jöjjön a szintén rendkívül eseménydús és fantasztikus második évad. Ha az első két szezon közül meg kéne mondanom, melyik tetszett jobban, nagy bajban lennék, mert ugyan ezek a kedvenceim, de mind a kettőt egyformán szeretem. Hogy a harmadik és negyedik évadot miért hagytam ki, nos, azért, mert véleményem szerint a Torchwoodnak nem áll annyira jól az átívelő cselekményszál, mint például a Ki vagy, Dokinak vagy az Odaátnak – de erről majd későbbi összefoglalóimban beszélnék bővebben.
A történet onnan folytatódik, hogy Jack Harkness kapitány (John Barrowman) egy kis távollét után visszatér Cardiffba, a Torchwood főhadiszállására. Hogy miért hagyta ott a többieket, az titok (annyit megsúgok, hogy egy nagyon szép Ki vagy, Dokis utalásról van szó), mindenesetre az alakulat addig a főnök nélkül is működött. Rögtön az első epizódban felbukkan azonban Jack egy igen közeli ismerőse, John Hart kapitány (James Marsters), aki Jackhez hasonlóan egy jövőből származó ügynök, és nem kis galibát okoz a walesi fővárosban, majd felszívódik, de azért a miheztartás végett a fináléban is tiszteletét teszi a csapatnál. Ami azonban különösen fontos Johnnal kapcsolatban az az, hogy hírt visz egy bizonyos Greyről (Lachlan Nieboer), Jack testvéréről, akitől régen meg kellett válnia. Greyé az a történetszál, ami szépen lassan kibontakozik, ettől eltekintve viszont a második évadra is ugyanazon epizodikusság jellemző, mint elődjére.
Még egy nagyon fontos karakternek van jelenése a szezonban, ez pedig a Ki vagy, Dokiból ismert Martha Jones (Freema Agyeman), a Tizedik Doktor (David Tennant) egykori útitársa. Martha a Doktortól vett búcsú óta a UNIT nevű szervezet – ami gyakorlatilag az ENSZ földönkívüli divíziója – orvosi specialistájaként dolgozik, és egy rendkívül komplex, valamint meglehetősen undorító ügyben segít Jackéknek, így pár epizód erejéig ő is a Torchwoodot erősíti. Amit Russell T. Davies a Ki vagy Dokiban művelt Marthával, azt valamilyen szinten sikerül kárpótolnia ebben a néhány részben. Ez a tény mondjuk igazán simogatta a lelkemet, és nem csalódtam továbbra sem a karakterben. Martha Jones ugyanis megint bizonyítja rátermettségét, átfogó szakmai tudását, önfeláldozó készségét és bátorságát… Én meg sírok, mert ismét el kell búcsúznom egy olyan karaktertől, akit tetőtől-talpig imádok.
Nincs brit sorozat összetört szívek nélkül – ezzel nagyjából egyhangúlag egyetértettek szerkesztőségünk tagjai is –, így a fergeteges második szezon lezárásaként kapunk egy olyan finálét, ami nagyon fáj: a sztori maga zseniális, ezt tudjuk és el is várjuk, de… a britek szadisták, és ezzel teljesen tisztában vannak, sőt, egyenesen élvezik is. Mi meg kereshetjük elő a plüssmacijainkat.
Szerző
-
Szerkesztő
Koncertmániás detektívgyakornok, kezdő anglofil, rendkívül utópista Metal Lady. Elfogult rajongó, egyben egy leendő exkluzív kutyasziget tulajdonosa.
Trackback/Pingback