Ha groteszk, vicces, de közben elgondolkodtató, szívszorító, esetenként kőkemény és kegyetlen sorozatot keresnétek, megtaláltátok. Az Orange is the New Black olyan komplex élmény, amit nem lehet kihagyni!
Az alaptörténet egészen egyszerű: Piper Chapman (Taylor Schilling) tizenöt hónapnyi letöltendő börtönbüntetést kap egy tíz évvel korábban elkövetett bűncselekményért. Piper kedvesen szeleburdi, becsületes nőnek tűnik, aki szerető vőlegénye, Larry (Jason Biggs) támogatásával készül a börtönbe vonulásra. A jövőbeli komplikációkat, és Piper árnyaltabb jellemét azért előrejelzi maga a bűntény – a lány ugyanis egy nemzetközi drogkartellel való együttműködés miatt kénytelen börtönbe menni, amit akkori barátnőjével és szerelmével, Alexszel (Laura Prepon) közösen követtek el. Mindezt az első részben tudjuk meg, és ennyiből egyáltalán nem sejtjük, hogy ami ezután következik, attól köröket fogunk futni a háztömb körül.
A sorozat zsenialitása főleg abban áll, hogy Piper nem kifejezetten főszereplő. Ahogy bekerül a börtönbe, több különböző szereplőt ismerünk meg, és ők legalább annyira hangsúlyosak, ha nem hangsúlyosabbak, mint Piper. Minden részben egy-egy ilyen szereplő háttértörténetéről tudhatunk meg többet – és te jó ég, micsoda karakterek ezek! Kezdve ott, hogy végre valódi diverzitást láthatunk bőrszín, szexualitás, nemzetiség és vallás terén is (igen, ez mind!), a sorozat még ráadásul valódi emberi drámákat mutat be, komoly lélektani ábrázolással. Mindeközben pedig van egy fanyar, elképesztően szerethető humora. Kinek kell ennél több?
Minden tisztelet kijár Jenji Kohannek, aki Piper Kerman memoárjából (egyébként a szerzővel együttműködve) megalkotta ezt a csodát. Mert ritkaság számba megy, hogy egy sorozat ennyi személyes és társadalmi problémakört járjon körül, méghozzá ilyen nagyfokú érzékenységgel. Többek között persze arról is szól, milyen egy börtön, és mennyire változtatja meg az embert – ebből a szempontból érdekes például Piper történetszála. Az identitás és önkép kérdéskörei mellett előkerül egy jó adag társadalomkritika is, hiszen lehet sejteni, hogy a hiedelem, miszerint „a börtön igazából a Hilton, ahol az adófizetők pénzéből mindenki azt csinál, amit akar” nem igazán fedi a valóságot.
Nehéz lenne kiemelni a rengeteg érdekes szereplő közül bárkit, de ha személyes kedvenceket mondhatok, akkor ajánlom mindenki figyelmébe Redet (Kate Mulgrew), a basáskodó, de jószívű orosz konyhafőnököt, akit, igen, Janeway kapitány, a Star Trek Voyager főszereplője játszik, méghozzá zseniálisan. Nagyon szerettem még Taystee (Danielle Brooks) és Poussey (Samira Wiley) párosát. Igazából nincs olyan színész ebben a sorozatban, akinek a játékára panaszt lehetne tenni. Nem tudom, hogyan sikerült ennyi tehetséget összeszedni, de az eredmény magáért beszél.
Az epizódok közül sem emelkedik ki egy sem – mind ugyanolyan magas minőségű. Itt is csak saját kedvencet tudok mondani: az ötödik részt (The Chickening), ami önmagában jelképezi azt a típusú humort, ami az egész sorozatot áthatja.
Az Orange is the New Black nem sokszor él cenzúrával. Nem egy tabu megdől már az első néhány részben – nem csak explicit szex jelenetekre kell gondolni, hanem például olyan mindennapi dolgokra is, mint a vécé használata, hisz egy börtönben ez sem magától értetődő dolog. Nyers őszintesége egyeseket talán megbotránkoztathat, de szerintem erre nagy szükség van nem csak Amerikában, de itthon is. Bár a sorozatot még nem szinkronizálták, az alapul szolgáló könyv már kapható magyar nyelven, a Twister Media adta ki.
Annak ellenére, hogy nem egy klasszikusan akciódús sorozat, nehéz megállni vele, ha egyszer elkezdi az ember, így az Orange is the New Blacket érdemes egész napos programnak tervezni. És ha már itt tartunk, az évadzárás egy igen erős cliffhanger, így jobb, ha bekészítjük a második évad első részét!
Szerző
-
Korábbi szerkesztő
Lélekben nyugdíjas angol öregúr, félig vulkáni – suttogó falak és nyikorgó ajtók rajongója. Álommunka: Superman és/vagy nagymama szelleme.
Trackback/Pingback