A Cristela az ABC legújabb sitcomja, aminek ötlete egy latina stand-up comedienne, Cristela Alonzo agyából pattant ki. Ms. Alonzo nemcsak ötletadója a sorozatnak, hanem annak írásában és gyártásában is részt vesz, valamint övé a főszerep is. A történet szerint Cristela egy hatodéves joghallgató, aki anyjával (Terri Hoyos), testvérével (María Canals Barrera), valamint annak férjével (Carlos Ponce) és gyerekeivel (Isabella Day és Jacob Guenther) él egy fedél alatt, ám élete korántsem mondható békésnek: Cristela dolgozni akar, de csak gyakornoki állást talál, ami ugye nem fizet, anyja inkább háziasszonyként képzelné el őt, sógora pedig ki nem állhatja és azt szeretné, hogy minél előbb költözzön el az ő házából.
Az alapsztori szerintem egy rendkívül ötletes és egyedi átgondolása az amerikai álomnak, mindezt még erős tévés reprezentációval is fűszerezik, hiszen a stáb kilencvenöt százaléka Latin-amerikai származású. Azonban a sorozatról sajnos csak ennyi pozitívumot tudok felhozni, minden más egyenesen csapnivaló. Kezdjük akkor a legevidensebb ponttal, az etnikai kérdéssel. Ms. Alonzo akkora adut tartott a kezében, amikor kigondolta ezt a szériát – gondoljunk csak bele, milyen kritikát adhatna ő latina révén a több sebből vérző, fehérember-központú amerikai társadalomról, mindezt humorral fűszerezve. És sajnos nem véletlenül használtam feltételes módot, merthogy abból, amit az imént leírtam, az égadta világon semmi nem valósult meg a képernyőn. A szereplők egytől egyig sztereotípiák: Cristela édesanyja az a tipikus megsavanyodott, erős spanyol akcentussal beszélő, „bezzeg-az-én-időmben” háziasszony. Aztán ott van Daniela, a főszereplő nővére a csinos, vékony, erősen gesztikuláló, buja feleség, valamint Cristela, aki gyakorlatilag a sassy black woman – a laza, nagyszájú fekete nő – karaktertípus latina verziója. A sztereotípiákkal önmagukban nem is lenne baj, már ha arra szolgálnának, hogy megdöntsék őket, vagy viccet csináljanak belőlük – itt viszont csak megerősítik őket. Még erre is azt mondom, hogy ejnye-bejnye, de üsse kavics, ha legalább még ennek ellenére is szerethető embereket látnánk… De még ez sem valósul meg, ugyanis az összes karakter tenyérbemászóan idegesítő. Az egyetlen normális – értsd ezalatt: nem akartam két szó után felképelni – szereplő egy idős, dúsgazdag fehér pasi. Ez azért egy ilyen felépítésű írói brigádtól és szereplőgárdától nagyon égő.
Ezek után talán mondanom sem kell, hogy hiába akar sitcom lenni a Cristela, fél óra alatt összesen kétszer sikerült felnevetnem, de valószínűleg azt is csak kínomban tettem. Szó szerint minden egyes poén kiszámítható (annyira, hogy az egyiket már a neten ötezer változatban olvastam!), és rettenetesen gyenge. Az egész részben pont a savanyú öreglány volt a „legviccesebb” – és ezt most értsétek a szó leglazább értelmében – a sztorijaival, amik arról szóltak, mi minden nem volt az ő gyerekkorában. Például tévé… vagy ölelkezés. Ugye, hogy ti is fogjátok a hasatokat.
Ha a Survivor’s Remorse–t elhordtam a sárga földig, akkor a Cristelát most azt hiszem sikerült egyenesen bolygónk magjáig szidnom. Az értékelésem hasonló a másik borzadályéhoz: ülj le lányom, egyes alá, de olyan, hogy még az elektronikus naplóból is kilóg. Ha mégis úgy döntenétek, hogy megnézitek, ajánlom, legyen nálatok egy olyan kalap, amit nem sajnáltok megenni.
Szerző
-
Szerkesztő
Koncertmániás detektívgyakornok, kezdő anglofil, rendkívül utópista Metal Lady. Elfogult rajongó, egyben egy leendő exkluzív kutyasziget tulajdonosa.
Trackback/Pingback