Miközben Castle és Beckett végre kezdenek visszatalálni a Rick eltűnése előtti ritmusukhoz, addig most valahogy az íróknak gyűlt meg a baja azzal, hogy megfelelően ütemezzék az eheti ügyet.
Egy fiatal, anarchista beállítottságú biztosítási ügynököt, aki esténként billiárdozással egészítette ki jövedelmét, saját otthonában meggyilkolnak. Ez önmagában még nem is lenne szokatlan, csakhogy az elkövető, úgy tűnik, láthatatlan – a biztonsági felvételen látszik, ahogy a gyilkosság után előbb kinyílik az áldozat lakásának ajtaja, majd pedig becsukódik, viszont teszi mindezt úgy, mintha egy szellem mozgatná. Mindeközben Kate és Rick próbál visszatérni a Rick eltűnése előtti intimitásukhoz – más szavakkal: már nagyon ágyba akarnak bújni egymással –, Ryan pedig valami titkot rejteget.
Igencsak vegyes érzelmeim vannak ezzel az epizóddal kapcsolatban: a mellékszálak nagyon feküdtek, az rész fókuszában álló ügy viszont eléggé egyenetlenre sikeredett.
A nyomozással alapvetően az volt a probléma, hogy túl nagy skálán dolgoztak – volt itt minden a gamer szubkultúrától a tengerbiológusig –, és bár a végére persze sikerült összekötni az összes szálat, az epizód nézése közben végig olyan érzésem volt, hogy „itt meg mi a franc folyik?” Első ránézésre ugyanis annyira összeegyeztethetetlenek a történések, hogy néző legyen a talpán az, aki követni tudja az eseményeket, és éppen emiatt a kapcsolatok kicsit erőltetettnek tetszettek. Talán ha kicsit ritkították volna a szálakat, jobban működött volna az egész – meg mondjuk kicsit a megoldást is hihetőbbre lehetett volna venni, aztán ki tudja, lehet, hogy már tényleg létezik ez a technológia –, mondom mindezt persze amellett, hogy a végére tényleg minden logikus lett, arról nem is beszélve, hogy a bűnös letartóztatása is kifejezetten izgalmasra és látványosra.
A mellékszálakra viszont egy gramm panasz sincs. Persze a fő fókusz Beckettéken van, ahogy végre próbálnának már horizontális helyzetbe kerülni, ám valami mindig közbeszól – általában vagy a telefon, vagy Martha. Játékos frusztrációjuk remekül átjött, briliáns párbeszédeikről már nem is beszélve – például egyszerűen imádtam azt a jelenetet, amikor Beckett asztala előtt állva, egyre közelebb húzódva egymáshoz folytattak szócsatát, amit Gates irodájában levágtak – pontosabban Kate vágott le –, az egyszerűen briliáns volt. Castle behatoló-fogó csapdája pedig csak fokozta mindezt. Az utolsó jelenet is ötletes, bár nekem már-már túl direkt volt.
Ezek mellett Ryan mellékszála kellemes kis fűszer. Indíttatása teljesen karakterhű, mint ahogy a viselkedése is, bár kicsit nehezen tudom elképzelni – már csak mérete miatt is – a felvázolt szituációban. Javinak valahogy jobban feküdne, gondolom, ez a helyzet. A latin detektív kis szívatása a végén pedig, azon felül, hogy remekül bemutatta a két férfi kapcsolatát, külön ínyencség volt az igazán hardcore rajongóknak – ugyanis egy olyan anekdotára reflektáltak vele, ami még a harmadik évad forgatása alatt történt.
Ja, igen, még egy piros pont jár az epizódnak, méghozzá az egyik gyanúsítottért, Jiggy Michaelsért (Roberto „Sanz” Sanches). Na, már most a Castle nem túl gyakran mártja bele magát a homoszexuális-kérdésbe – eddig mindössze három eset jut eszembe, mikor nagyon finoman érintettük a témát: egyszer szóba került egy áldozat két volt, férfi munkatársa, akik nem lehettek a nő szeretői, mivel egymással házasodtak össze, illetve volt dolgunk két, a divatszakmában dolgozó szakemberrel, akikről ha nem is mondták ezt ki, eléggé a meleg-sztereotípia szerint viselkedtek. Most viszont adott ez a Jiggy, aki egy kemény, durva pasi, számos betörési üggyel a háta mögött, akit behoznak kihallgatásra. És mi az alibije? A pasijánál töltötte az éjszakát. Nincs semmi más magyarázat, körülírás, túllihegés – ez pasi, aki annyira nem mutat sztereotipikusan meleg viselkedés- és karakterjegyeket, bizony meleg. Pont, téma lezárva, léphetünk tovább, a nyomozók nem tesznek megjegyzést, egyszerűen csak folytatják az interjút. Kérem szépen, ez a téma helyes kezelése.
Szóval… nem ez volt a legjobb Castle-epizód. Sőt, az ügyet tekintve ez volt az egyik legrosszabb. Viszont legalább az édes-vicces-romantikus mellékszálak ügyesen emeltek a minőségen.
Szerző
-
Alapító és főszerkesztő-helyettes
A kedves-naiv-romantikus macskamán, aki írói ambíciókat hajszol. Reménytelen fangirl és könyvmoly.
