Ez után a rész után úgy érzem, kicsit túl hamar írtam le az évadot.
Az epizód két idősík közt navigál: egyrészt ott folytatjuk az eseményeket, ahol a múlt héten abbahagytuk, és követjük Korrát, ahogy elhagyja a küzdőteret, majd pedig a sikátorban megtámadja őt egy szellem, vagy inkább egy látomás: saját, Avatár-állapotban ragadt önmaga Zaheer támadása alatt. És mint a következő percekben kiderül, ez a jelenés már jó ideje kíséri, és Korra sem biztos benne, hogy tényleg veszélyben van-e, vagy kezd megőrülni. A másik sík egy feldarabolt, de jó hosszú flashback, amiből kiderült, mi történt Korrával azóta, hogy három évvel ezelőtt elhagyta Köztársaság Várost, egészen addig, amíg eljutott az arénába.
Előjáróban csak annyit, hogy ezt az epizódot nem más jegyzi, mint Michael Dante DiMartino, az Avatár-univerzum egyik ősapja. Míg az első évad összes részét ő írta Bryan Konietzkóval együtt, addig azóta Bryan semmit sem írt, és Michaelnek is csak ez a nyolcadik epizódja – és állítom, hogy ez meg is látszik a sorozat színvonalán. De most nem fogok nekiállni panaszkodni, hanem egyszerűen csak kijelentem, hogy ez a rész baromi erősre sikeredett. (A címadást pedig külön értékelem – aki látta az eredeti sorozatot, az tudja, hogy miért.)
Az előző epizód végén nagyon fújtam Korrára, amiért látszólag teljesen meggondolatlanul, minden kötelességét – az egész életét – maga mögött hagyva cselekedett. Mondjuk az After All These Years utolsó jelentéből az jött le, hogy Korra már hosszabb ideje nyomja ezt a ketrecharc-szerű dolgot, viszont most kiderült, hogy erről szó sincs, számára ez egy egyszeri dolog volt, és ráadásul még rendesen meg is lett indokolva eme tette. Sőt, nem csak az, hanem minden gyönyörűen, logikusan meg lett indokolva ebben az epizódban – de most komolyan, alighogy megfogalmazódott bennem egy kérdés egy adott jelenettel kapcsolatban, a következő szcéna meg is válaszolta azt, feleletet adva igencsak szőrszálhasogató kérdéseim nagyjából 95%-ára, ami azért nem kis dolog.
DiMartinónak húsz perc alatt sikerült elérnie, hogy már ne haragudja Korrára. Minden, amit a lány tett, tulajdonképpen – derül ki ebből az epizódból – teljesen logikusan és karakterhűen jött egymás után, méghozzá úgy, hogy még egészen szimpatikussá, és már majdnem szánni valóvá tette a karaktert. Ugyanis Korra szenved, próbálkozik, halad, majd visszazuhan, elveszti a hitét, majd ismét megtalálja. Frusztrált, mert nem úgy halad, mint szeretné, gyógyul, de nem elég gyorsan, közben pedig hiába mondják neki, hogy nyugodjon meg, a barátai mindent kézben tartanak, ő már alig várja, hogy visszatérhessen kötelessége teljesítéséhez. Csak hát ott van az a borzalmas látomás, amitől képtelen megszabadulni.
Amúgy tényleg érdekes dolog ez a jelenés, mert még mindig nem egészen tiszta, mi is akar ez lenni, valamint az sem, hogy mi váltotta ki. Törés Korra pszichéjében? Egy rosszakaró szellem, aki felvette az alakját? Vagy pont, hogy segíteni akar? Kérdések, kérdések, kérdések, de ez nem is baj, mert így legalább sikerült behozni azt a rejtély-komponenst, amit az előző részből annyira hiányoltam. Az utolsó jelenetbe beépített csavar pedig nem mondom, hogy teljesen váratlan volt, viszont nem bánom, hogy megugrották, és nagyon kíváncsi vagyok, mit fognak belőle kihozni.
Azért két apróbb problémám még így is maradt. Az egyik Korra járásképtelensége – én az előző szezon végén egy az egyben úgy fogtam fel, hogy Korra azért van tolószékben, mert annyira elgyengült a méregtől, hogy képtelen lenne talpon maradni. Most viszont kiderült, hogy kezdetben képtelen mozgatni a lábát – még a lábujjait sem –, ez pedig nem fiziológiai szempontból nem stimmel igazán. Mert ha tényleg a méreg okozta ezt az állapotot, akkor az egész testére ki kellett volna terjednie, nem csak a lábára, nem? (Mert amúgy tényleg károsíthatta az idegpályákat.) Persze az Avatár-univerzumban vagyunk, így, ha nagyon akarjuk, ezt a problémát magyarázhatjuk például blokkolt chi-pályákkal – végül is, hasonló dologra már volt példa. Mindesetre nekem ez a szál kicsit megalapozatlannak, kicsit átgondolatlannak tűnt.
A másik problémám, és ez már tényleg szőrszálhasogatás: a kutya. Ugyanis egy ponton Korra találkozik egy kutyával (jó, persze, nem minden az, aminek látszik). Egy kis, vakkantgatós, fehér, pamacsos kutyával. Aki cuki, tény. De akkor is egy nagybetűs KUTYA, aminek elméletileg nem nagyon lenne szabad léteznie az Avatár-univerzumban. Emlékezzünk csak anno Sokkáéknak is milyen nehezükre esett felfognia azt, hogy Bosco csak egy sima medve. Tehát amondó vagyok, hogy azért keverni kellett volna ezt a kutyát még valami másik lénnyel, hogy hitelesebben illeszkedjen az univerzumba – például licencelhették volna a Pugletz nicknéven futó fanart-készítő pugpandáját (ami egy mopsz-panda hibrid).
Summa summárum, ennek az epizódnak azért sikerült emelnie a sorozat renoméján – remélhetőleg a készítők képesek lesznek majd tartani ezt a színvonalat a még hátralévő tizenegy rész alatt, és akkor talán nem egy süllyedő hajóként fog búcsúzni a széria.
Szerző
-
Alapító és főszerkesztő-helyettes
A kedves-naiv-romantikus macskamán, aki írói ambíciókat hajszol. Reménytelen fangirl és könyvmoly.
