Hát, ez is megtörtént, kérem szépen, elkezdődött kedvenc sorozatunk immáron tizedik évada. Ez a szám úgy hiszem még amerikai viszonylatokban is igen nagy, és sokan – nem csak a „laikusok”, de a rajongók közül is – tűnődnek azon, hogy vajon meddig lehet még húzni a sztorit? Nos, erre az a válaszom, hogy gyakorlatilag bármeddig. A minőség már más tészta. Én nem akarom lehúzni a Carver-Dabb párost, de az előző két szezonban, főleg a kilencedikben volt pár olyan húzásuk, amin még egy relatíve magas toleranciaszinttel, ugyanakkor alacsony elvárásokkal rendelkező rajongói is, mint jómagam, megütközik. Emiatt én személy szerint kissé vegyes érzésekkel ültem le megnézni az első részt – és ebből az állapotból nem igazán sikerült kikerülnöm negyvenkét perc elteltével sem.
A kilencedik évad értékelőjében már utaltam egy hatalmas változásra Deannel (Jensen Ackles) kapcsolatban, ami a fináléban következett be, drága idősebb Winchesterünkből ugyanis démon lett, méghozzá nem is akármilyen – erről viszont egyelőre csak ennyit, és nem többet. Ez a tény már önmagában rendkívül sok kérdést vet fel: együtt fog-e működni Crowleyval (Mark Sheppard), vagy bármelyik más démonnal, és hogyan? Megpróbál-e a Pokol trónjára törni? A legnagyobb kérdőjel viszont természetesen az öccsével, Sammel (Jared Padalecki) való kapcsolata fölött lebeg. A szezonpremierben ideiglenesen kapunk is pár választ: egy hónap telt el Dean átváltozása óta, amit az újdonsült feketeszemű barátunk partizással, csajozással és gyilkolással töltött el Crowleyval karöltve, ám Sam iránt – aki egyébként azóta is őt keresi – semmi érdeklődést nem mutat. Azonban már most világosan látható, hogy ez nem fog örökké tartani, így valószínűleg látni fogunk még pár csavart a történetben.
Sammel kapcsolatban nem tudunk meg túl sok mindent, azt leszámítva, hogy szorgosan kutat Dean után, és néha lejelentkezik a gyengélkedő Castielnél (Misha Collins). Az angyal viszont annál nagyobb jelentőséget kap ebben az epizódban, és a második cselekményszál hozzá fűződik. Nem sokkal azután ugyanis, hogy Sammel telefonál, felkeresi Hannah (Erica Carroll), az a fajtársa, akinek köszönhetően sikerült legyőznie Metatront, és most ő kér Casstől segítséget. A Mennyországban a Bukás óta tartó káosznak ugyanis Metatron dutyiba dugásával koránt sincs vége, sőt, újfent az „elemberiesedett”, valamint az isteni szóban még mindig vakon hívő angyalok között alakult ki konfliktus, amibe Cassnek, egykori tekintélyét és rangját kihasználva bele kéne avatkoznia. Castiel viszont úgy tűnik, azon fajtársaival szimpatizál, akik inkább a földi szabadságot választanák jobban szimpatizál, hiszen ő maga is tudja, hogy milyen csodákat látni idelent.
Mindkét imént említett történetszálban rengeteg lehetőség lakozik, ám ha úgy akarják végigvezetni őket, mint ahogy azt a Blackben tették, akkor azzal komoly problémák lehetnek. Rendkívül bökte a csőrömet a tény, mennyire szétzilált lett ez az epizód: a jelenetek csak úgy követték egymást, de igazából lógtak a levegőben, nem volt meg az egység, amit korábban olyan jól meg tudtak oldani, még akár egyszerre négy cselekményszállal is, és ez zavaró. A tempó – valószínűleg pont a történetvezetés szakadozottsága miatt – sokkal lassabb volt, mint eddig bármelyik évadnyitóé, és így a Black inkább tűnt egy töltelékepizódnak, mint egy premiernek. Ez még persze egyáltalán nem azt jelenti, hogy keresztet vethetünk az egész szezonra, mindössze annyit akarok kihozni az egészből, hogy a továbbiakban ennél több kell a nézettségi szint megtartásához.
Mindent összevetve nem rossz ez a rész sem, csak egy olyan finálé után, mint amilyet a kilencedik évadban kaptunk, sokan ennél pörgősebb, izgalmasabb nyitásra számíthattak, így viszont előfordulhat, hogy keserű szájízzel fognak felállni a székeikből. Jövő héten kiderül, hogy fog-e történni változás, és hogy az milyen lesz.
Szerző
-
Szerkesztő
Koncertmániás detektívgyakornok, kezdő anglofil, rendkívül utópista Metal Lady. Elfogult rajongó, egyben egy leendő exkluzív kutyasziget tulajdonosa.
Trackback/Pingback