Egy valamit mindenképpen sikerült bebizonyítania ennek az epizódnak: a sorozat írói nincsenek nagyon a helyzet magaslatán, ha krimiről van szó.
Kiderül az, amire az előző részben csak utaltak: a Mary által a beteg szolgák közé vetett Eduard Narcisse fia volt, ráadásul az apja most meg is jelent az udvarban, hogy elégtételt követeljen gyermeke halálért. Bár tudja, hogy Eduard sorsáról Mary döntött, a királynő számára érinthetetlen, így Nostradamust veszi célba, és elrendeli, hogy a férfit, több őrrel együtt, végezzék ki másnap hajnalban – méghozzá úgy, hogy négy végtagját négy különböző lóhoz kötözik, majd széttépik. Így hát Maryt és az udvarba frissen visszatért Francist szorítja az idő, hogy rájöjjenek, miért is akart – Eduardon keresztül – Narcisse végezni ellenségével, és hogy találjanak valamit, amivel sarokba kényszeríthetik a nemest. Eközben Castleroy Leith-t hibáztatja Yvette halálért, amitől kapcsolata Greerrel feszültté válik, Francis pedig azon töpreng, hogy felvállalja-e Lolától született gyermekét.
Szóval értékelem én, hogy az írók megpróbáltak behozni egy igazán krimis szálat – mert én aztán tényleg nagyon tudom szeretni a jól megírt rejtélyeket –, csak éppen az a baj, hogy a történet kidolgozása nem sikerült túl jól. És nem arról van szó, hogy rossz lenne a Reign írócsapata – ilyen remekül megoldották például azt a történetszálat, mikor Mary elraboltatta Catherine-t? –, egyszerűen csak úgy tűnik, ez a fajta sztori nem fekszik nekik, ami viszont azt jelenti, hogy lehet, ezt nem kellene erőltetni.
Mondjuk történetvezetési szinten más probléma is volt ezzel a résszel. Egyfelől már megint nem az igazi az időkezelés – valamiért hirtelen ugrottunk két hetet, viszont több szereplő is úgy viselkedett, mintha csak egy-két nap telt volna el. És most komolyan, két hét alatt le is zajlott a pestis? Ez valahogy nem tűnik reálisnak – plusz, én a helyükben még húztam volna ezt a történetszálat, mivel, mint ahogy azt már a múlt héten is említettem, a rémisztő, halálos betegség remek alapanyag, nagyon jól lehet belőle építkezni. Ezen kívül pedig még egy helyen volt bajom azzal, ahogy az idővel bántak: mikor Narcisse keresi a fiát a tömlöcben, azt mondják, hogy a szoba két hete lett lezárva, mégis találnak benne egy túlélőt. Kérem szépen, ez így lehetetlen! Nem azt mondom, hogy a pasi nem élhette túl a pestist, hanem azt, hogy nem hiszem, hogy a haldoklóknak adtak volna ivóvizet, márpedig az emberi test nem bír ki két hetet folyadék nélkül, úgyhogy ha a betegségbe nem is, de a kiszáradásba a pasinak már régen meg kellett volna halnia (ilyenkor tessék a hármas szabályra referálni: az emberi test három percet oxigén nélkül, három napot víz nélkül, három hetet étel nélkül bír ki).
És akkor még mindig a történetvezetés: darabos. A. Történet. Nincs rendes kohézió a jelenetek közt, ugrálunk a térben, kicsit az időben is, és emiatt nem ülepszenek le rendesen az információk, és az egész összhatás gyenge lesz. Kicsit jobban rendezni kéne a történetszálakat, a helyszíneket, a karaktereket, és az írók gondolatait, és akkor nem lenne semmi baj. Szóval itt még azért van mit dolgozni.
De hogy azért jó dolgokat is mondjak: a színészi játék ebben az epizódban nagyon a helyén volt – még a szokottnál is jobban –, és főleg Megan Follows és a Narcisse-t alakító Craig Parker tett ki magáért (bár csak nekem sántít az, hogy Eduard Narcisse fia – ahhoz túl fiatalnak tűnik…). Tetszett az őrlődés a babát illetően, az utolsó jelenet pedig különösképpen ütött – hát igen, most már biztos, hogy ebben az évadban ténylegesen behozzák a természetfölöttit. A Greert övező feszültség – ha nem is örülök neki – teljesen jogos, és kíváncsi leszek, merre fognak elmenni vele az alkotók. Maryre haragszom, mivel szerintem az előző részben rettenetesen döntött, de ha a karakterek sosem ejtenének hibákat, unalmas lenne a történet – ráadásul jó, hogy egy kifejezetten pozitív figura ekkora hibát vét, mert így lehet árnyalni a karakterét.
Szóval, srácok, ez most nem sikerült túl jól. Legközelebb próbáljátok kicsit jobban rendezni a gondolataitokat, mielőtt forgatni kezdtek, rendben?
Szerző
-
Alapító és főszerkesztő-helyettes
A kedves-naiv-romantikus macskamán, aki írói ambíciókat hajszol. Reménytelen fangirl és könyvmoly.
