Na, igen, erre gondoltam a múlt héten, mikor azt mondtam, hogy a promókat direkt úgy vágják meg, hogy behúzzák velük a csőbe a nézőket.
Az eheti epizód váza igencsak egyszerű, ám azért nem hiányolja a csavarokat: a Bad Seedből – ami az előző évad tizenkettedik része, és még pont nem írtunk róla – megismert Donnie Gill (Dylan Minette), egykori S.H.I.E.L.D. tudományos kadét, aki egy baleset folytán fagyasztó képességekre tett szert. Donnie-t a Homokvárban őrizték, ahol, mint később kiderül, fejlesztették a képességét – bár azt nem lehet tudni, hogy erre a S.H.I.E.L.D. vagy a HYDRA adott parancsot –, ám a szervezet összeomlása után Donnie elszökött, most pedig Marokkóban bujkál, és nem szeretne mást, mint hogy békén hagyják. Kívánságát azonban nem tudják teljesíteni, ugyanis mind a S.H.I.E.L.D., mind pedig a HYDRA utazik a fiúra – ráadásul a HYDRA nem más küld utána, mint az utóbbi pár hónapban nekik dolgozó Simmonst. Mindeközben a Játszótéren May folytatja Skye kiképzését, amiben a hangsúly most leginkább arra terelődik, hogy milyen hatással is van az az embere, ha elveszi egy másik életét, Fitzet pedig egyre jobban frusztrálja kiszolgáltatott helyzete, és az, hogy úgy érzi, nem mondanak el neki mindent.
Szóval a múlt héten látott promó becsapós – nem árulom el, hogy milyen szinten, de gondolom, azért nem nehéz rájönni. De lényeg a lényeg, nagyon szépen sikerült az alkotóknak úgy összevágniuk benne a jeleneteket, hogy kicsit eljátszadozzanak velünk.
A történet fő szálában Donnie inkább csak egy katalizátor, mintsem valódi cél – egy eszköz arra, hogy az íróknak legyen esélye bemutatni Simmons jelenlegi helyzetét, meg azt, hogy mennyire para is a HYDRA. Tény, hogy a csendes, nyugodt, jól öltözött ellenség a legrémisztőbb, ha pedig ez az ellen még whiskyt iszogatva, különböző parábbnál parább módszerekkel mossa át a szerencsétlen, kikötözött áldozat agyát, az már egyenesen rémálomba illő. Ráadásul most a S.H.I.E.L.D. is azt műveli bizonyos szinten, amit a Castle, csak hogy húzzák az agyunkat: fél-információkat és fél-válaszokat lóbálnak az orrunk előtt, amik csak még több kérdést szülnek. Ezek közül pedig a legnagyobb: az évadpremierből megismert Dr. Whitehall (Reed Diamond) – ő az, akitől Carter ügynök anno elkobozta az Obeliszket – hogy nézhet ki még mindig ugyanúgy, mint 1946-ban?
De ezekeket a kérdéseket most kicsit félretéve, röviden térjünk rá magára főkonfliktusra: szép volt. Izgalmas, logikus, és bár áldozattal járt, azért egyelőre úgy néz ki, ebből a csatából a S.H.I.E.L.D. került ki győztesen. Bár azt azért szeretném megjegyezni, hogy – talán a Turn, Turn, Turnt leszámítva – ennek a résznek volt a legmagasabb a body countja, valamint azt, hogy a Donnie-t megformáló Dylan Minette sokkal árnyaltabb alakítást nyújtott, mint a múltkor.
És akkor most térjünk rá kicsit a Játszótér lakóira! Mac és Lance – meg hát ebbe azért May is beletartozott – közjátékát imádtam, nagyon kellett ez a baráti csipkelődés ahhoz, hogy a sorozat mostanában jellemző elég sötét atmoszféráját feldobja, és azt is jó látni, hogy azért erősednek a csapattagok közt a kötelékek. Coulson is hozta a formáját, sőt, valamilyen szinten az előző szezon apáskodó, gondoskodó magatartása kacsintott vissza nála, ami külön tetszett. Skye miatt egyre jobban aggódom – szegény egyre sötétebb helyre zuhan, és valahogy úgy érzem, hogy amellett, hogy ő is elhatárolja magát, nincs igazán senki, akire úgy igazán támaszkodhatna. Szegény igazán megérdemelne már egy kis pihit, vagy legalábbis azt, hogy valami igazán jó dolog történjen vele. (Kedves írók, nem azt mondom, hogy itt az ideje megváltani Wardot és realizálni a Skyeward shipet, de… de.)
Apropó, Grant Ward – az évad azon jeleneteinek száma, amiben eddig jelen volt, ebben az epizódban megtriplázódtak: először Skye ment le hozza, hogy a HYDRA módszerei felől érdeklődjön, egyszer Fitz tévedt le a tömlöchöz, végül pedig ismét Skye volt a látogató. Viszont azt kell, hogy mondjam, hogy bár örülök neki, hogy bámulhattam kicsit a fickót, ezek a szcénák elég ellentétes érzelmeket váltottak ki bennem. A Fitzcel való jelenet hibátlan volt, az tény – mind a két srác nagyon kitett magáért a színészi játékot illetően –, viszont a Skye-jal való második jelenete nekem kicsit sántít. Miért is? Ward az epizód végén gyakorlatilag kijelentette, hogy ha Skye akarja (mondjuk az jó, hogy rá bízza a döntést), akkor egy nap majd elviszi őt az apjához. Igen ám, csakhogy ugye ezt a „reménybeli” találkozást Raina az előző évadban még úgy jellemezte, hogy akkor majd talán Ward és Skye lehetnek „együtt szörnyetegek”. De kérem szépen, még a The Only Light in Darknessben elég szépen kijött, hogy Wardot részben – szerintem igencsak nagy részben – az vonzza Skye-hoz, hogy a lány jó. De akkor meg miért akarná, hogy találkozzon az apjával, ami lehet, hogy azzal jár, hogy Skye elveszíti a jóságát? Nekem ez így kicsit ellentmondásos, persze – mint mindig –, most is csak a részletekkel vagyunk tisztában, nem az egész képpel. (De én azért még shippelem őket.)
Valamint még egy dolgot azért szeretnék tisztázni: lehet, hogy Ward nem esett át olyan agymosáson, amit bemutattak ebben az epizódban, de ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy egyáltalán nem befolyásolták, vagy azt – annak ellenére, hogy ő mit hisz – hogy teljesen saját akaratából cselekedett. Óhatatlanul is a Mozart! című musical egyik dalának szövegrészlete jut eszembe: “A csírázó lelket, a gyönge kis magvat/ha öntözöd, szárba is szökken”.
Az előzetes alapján amondó vagyok, hogy a jövő héten egy kicsit könnyedebb, lightosabb epizódra számíthatunk, már csak az alap színséma alapján is – ugyanis úgy tűnik, a csapat következő kalandjának alkalmával Coulsonnak és Maynek álruhában be kell jutnia egy partyra, hogy megszerezhessenek egy festményt, ami a Coulson által a falra vésett kód kulcsa lehet. Azt hiszem, kész kínzás lesz kibírni jövő hét szerdáig.
Szerző
-
Alapító és főszerkesztő-helyettes
A kedves-naiv-romantikus macskamán, aki írói ambíciókat hajszol. Reménytelen fangirl és könyvmoly.
Trackback/Pingback