Emlékeztek még, mivel riogattalak titeket az előző cikkem végén? Nos, azzal, hogy a mostani epizódtól kezdve minden megváltozik. A pletykákra nagy általánosságban igaz, hogy vigyázni kell velük, de most az egyszer nem vétett hibát az, aki hitt nekik. A változás írói szempontból jó húzás, hiszen nem csak a sztorin, de a karakterek jellemén is csavar egyet – az már más tészta, hogy a rajongók szívén is.
Na, de erről bővebben egy pár száz szóval később. A nyitójelenetünkben Clara (Jenna Coleman) addig nyaggatja a Doktort (Peter Capaldi), amíg az magával nem viszi az előző rész óta a TARDIS körül ólálkodó, nagyszájú, viselkedészavaros diáklányt, Courtney Woodst (Ellis George) egy útra időn és téren át. Úticélul a Holdat választják, ám mikor megérkeznek kiderül, hogy nincsenek egyedül, ugyanis nem sokkal korábban landolt egy amerikai űrrepülő is, számtalan nagy hatósugarú bombával a fedélzetén. A Doktorék találkoznak az űrhajó parancsnokával, Lundvik kapitánnyal (Hermione Norris), akivel összeállnak, és együtt próbálják eldönteni a Hold sorsát. A szürke égitest ugyanis gyakorlatilag önmegsemmisítő hadjáratba kezdett, ami igencsak veszélyes a Földre nézve, ezért Lundvik kapitány azt tanácsolja, hogy bármi is próbál a Hold belsejében utat törni, robbantsák fel inkább ők maguk, úgy is tele van bombákkal az űrjárgány, amivel az expedíció érkezett. (Tipikus emberi logika…)
Általában ezen a ponton szokott a Doktor belevágni mások szavába, és többé-kevésbé finoman a jelenlevők tudtára adni, hogy miért irtózatos hülyeség az, amit éppen csinálni akarnak. A Tizenkettes viszont nem ezt teszi. Inkább azt kezdi el hajtogatni, hogy neki ehhez semmi köze, ő nem ember, a Hold nem az ő holdja, és lelép. Ezzel a döntést három nőre bízza, akik közül az egyik még csak tizenöt éves (Courtney), a másik, irodalomtanár lévén szakmailag nem tud sokat hozzátenni a vitához (Clara), a harmadik pedig gyakorlatilag csak azért ment oda, hogy megsemmisítse a Holdat, mert már minden más expedíció és kísérlet csődöt mondott (Lundvik kapitány). A „várttal” ellentétben a női trió a lehető leghiggadtabban és minden elfogultságot mellőzve hoz döntést (ennyit a szexizmusról), és megint Clara Oswald lesz az, aki a legnagyobbat alakít. Amikor azt hinné a naiv néző, hogy nem lehet ennél jobban szeretni a fiatal blackpooli pedagógust, akkor ismét bedobja magát, és ő lesz a nap hőse.
Bizony, Clara, és nem a Doktor. A Dokira haragszunk, de nem is kicsit. A néhai morgolódás, és egy-két csípős beszólás még oké, de valakit nyakig a pácban főve hagyni már egyáltalán nem – főleg akkor, ha az illetők között ott van az egyetlen barátod. Ez bizony nagyon nincs rendjén, és teljesen érthető, ha emiatt valaki felháborodik. Nekem mondjuk a bunkósága ellenére is tetszik az új inkarnáció: láttunk már hűvös, sötét Dokikat (lásd mindenki kedvenc Kilencesét), akikről a végén kiderült, hogy azért belülről mégis csak jólelkűek. A Tizenkettes viszont a korábban látottaknál is ridegebb, és ez bár Clara türelmének és lelki épségének rovására megy, mégis üdítő látni mekkora kontrasztot nyújt például az érzelmes Tízessel (David Tennant) vagy a bohókás Tizenegyessel (Matt Smith) szemben.
A Doktor magánakciójának köszönhetően egy darabig nem számíthatunk Clara jelenlétére a TARDIS-ban, ebből kifolyólag a következő részben komoly hiányérzettel kell küzdenünk – na meg a takarónkat szorongatni, ugyanis újból egy félelmetes szörnyeteggel találhatjuk magunkat szemben.
Szerző
-
Szerkesztő
Koncertmániás detektívgyakornok, kezdő anglofil, rendkívül utópista Metal Lady. Elfogult rajongó, egyben egy leendő exkluzív kutyasziget tulajdonosa.
Trackback/Pingback