Mint azt már a korábbi cikkeimből észrevehettétek, nem szeretek évadfinálékról írni. Nagyon nem. A mostanival még az eddigiekhez képest is nehéz dolgom van, mert a His Last Vow kissé megfoghatatlan számomra – amikor nézem, akkor tök jó, a székem könyöklőjét szorongatom néha izgatottságomban, de most, hogy össze kéne foglalnom, hát, nem találom a megfelelő szavakat. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy rossz volt, erről szó sincs, csak rengeteg minden történik, komplex az egész, és a függővégnél a korábbiakhoz képest is erősebben csapkodtam az asztalt.
Na de csapjunk is bele! Már pár hónappal az esküvő után járunk, és John (Martin Freeman) szinte minden szabad percét a kerekedő pocakú Maryvel (Amanda Abbington) tölti, ebből kifolyólag Sherlock (Benedict Cumberbatch) igencsak háttérbe szorul. Sherlock látszólag folytatja azt, amihez mindig is legjobban értett: bűntényeket old meg, de John nélkül természetesen semmi sem ugyanaz. Ám unatkozni most sem tud, hiszen egy hírlap tulajdonosa, Charles Augustus Magnussen (Lars Mikkelsen) egy, a brit kormánynak dolgozó magas rangú hölgyet, Lady Smallwoodot (Lindsay Duncan) személyes és kompromittáló információk kiszivárogtatásával zsarolja. Lady Smallwood, pedig, ahelyett, hogy hagyná magát, Sherlock segítségét kéri.
Hát, gyerekek, nem véletlenül mondta a show főnöke, Steven Moffat, hogy Magnussen a legkeményebb dió Sherlock számára. Lehet, hogy sokan nem fognak egyetérteni velem, de Moriarty kispályás volt Magnussenhez képest. Az tény, hogy Moriarty kezéhez több vér tapad, na de ez a Magnussen… én nem tudom, mi van a Mikkelsen testvérekkel, de Madsnak (aki manapság Hannibal Lecterként balettozik a képernyőkön) és Larsnak is sikerült az év leghátborzongatóbb karaktereinek bőrébe bújnia. Charles Magnussentől hidegrázást lehet kapni – nálam leginkább negatív értelemben. Itt elsősorban nem a színészi játék, vagy a karakterizáció miatt mondom ezt, mert mindkettő csillagos ötös, sokkal inkább azért, mert eleve nagy bajom van azzal a jellemtípussal, amit képvisel. Ismertek olyan főgonoszokat, akik tényleg bárkit, bármivel sarokba tudnak szorítani, mindezt a leghiggadtabb arckifejezéssel és hanghordozással? Na, Magnussen is pontosan ilyen, és nem az a legijesztőbb az egészben, hogy egy random emberkét térdre kényszerít, hanem az, hogy Sherlocknak is rendesen meggyűlik vele a baja – annyira, hogy muszáj önmagához nem méltó eszközökhöz folyamodnia, hogy meg tudja állítani. Emiatt a végkifejlet egyszerre hoz megkönnyebbülést, és töri össze a szívünket.
Na, és ha már kitértem a fináléra, akkor a zárójelenetről is szeretnék pár szót szólni, persze kizárólag spoilermentesen. Az utolsó cirka két perc ugyanis eléggé megosztotta a rajongótábort: az egyik fele Új-Zélandig elhallatszódó örömujjongásban tört ki, a másik fele meg kollektíven felkiáltott, hogy: „Na neeeeeee!”. Ezúttal szeretném üzenni mindkét tábornak, hogy nyugi, úgyis palira vesznek mindnyájunkat. Ez mindig is így volt, van, és lesz is, de mi így (nem) szeretjük az írókat és magát a sorozatot. És akkor most mindenki vegyen egy nagy levegőt, és türelmesen várjon még másfél-két évet a folytatásra…
Szerző
-
Szerkesztő
Koncertmániás detektívgyakornok, kezdő anglofil, rendkívül utópista Metal Lady. Elfogult rajongó, egyben egy leendő exkluzív kutyasziget tulajdonosa.
Trackback/Pingback