Az írógárda végre – legalább egy rész erejéig – ellazította az állkapcsát, és elengedte azt a tévképzetet, hogy minden epizódba minden szereplőt ugyanolyan intenzitással bele kell nyomni. Ehelyett a héten kaptunk egy részt, amiben minden egy karakter köré összpontosult, és ez rettentő jót tett a sorozatnak.
A fókuszban ezúttal Maggie Pierce áll, Meredith frissen megismert féltestvére, akit anyjuk születése után örökbe adott, és aki az előző évad utolsó részében tűnt fel, mint a kardió új vezetője (és akkor ennyit a recapról). Az ő egy napját követhetjük nyomon az epizódban, ahogy kollégáival érintkezik – főleg Wilsonnal, akit aznapra mellé osztanak be –, ahogy próbál beilleszkedni, és ahogy a betegeivel törődik: a szívbeteg kismamával, akinek gyermekére is szívműtét vár; egy fiatal férfira, aki éppen a vesekövével küzd, de közben szívproblémái lépnek fel; és egy rákos, nyolcvan éves idős hölgyre, aki már szeretné, ha engednék meghalni.
Végre, végre nem lett milliom meg egy történetszál belezsúfolva negyven percbe, amitől úgy éreztem, végre fellélegezhetek. Ez persze nem jelentette azt, hogy az össze többi karaktert kispadra ültették volna – egyáltalán nem, egyszerűen csak a narráció végig Maggie-t követte, aki viszont találkozott a többiekkel, és így az ő szemén keresztül azt is láthattunk (nagyon finoman, nagyon szépen árnyalva), hogy a többiek története hogyan halad előre.
Ez a történetvezetési technika még egy pozitívummal járt az epizódban: végre normális teret kaptak a páciensek! A héten valahogy sikerült megtalálni azt az egyensúlyt, hogy az orvosok is a színen legyenek, de a betegek is elég játékidőt kapjanak, hogy a történetük meg tudja érinteni a nézőt. A kismamát rettenetesen féltettem, története teljesen meghatott; a veseköves srácon, szegényen, jókat kuncogtam; az idős hölgy helyzetét pedig teljes mértékben átéreztem. Azért pedig, hogy a végén visszahoztak pár olyan páciens-karaktert, akik történetét az elmúlt szezonban több részen át követtük, külön jár a piros pont.
És az is jó volt, hogy ezúttal pont Maggie-t helyezték a középpontba – nagyon kellett ez, hogy az amúgy nálam (a szappanopera-szerű háttértörténete miatt) hendikeppel induló karakter kikerekedhessen. És azt kell, hogy mondjam, Maggie nagyon is szimpatikus – aranyszíve van, kedves, szereti a szüleit, lelkiismeretes, intelligens, és éppen annyira dilis és néha ügyetlenkedő, hogy a pozitív tulajdonságok halmaza ne legyen zavaró. (A kis eszmecseréje Ameliával pedig egyszerűen briliáns volt, és Bailey is ismét ott volt a szeren.)
Akiből viszont nagyon kezd elegem lenni, az Meredith – persze, értem én, hogy sok a baja, nagy a nyomás, meg minden, de a csaj akkor is egy ideje már nem más, mint egy nagy rosszindulat-gombóc, és ettől már a falra mászom. Ami már csak azért is probléma, mert állítólag a szezon nagy részben róla fog szólni. (Bár legalább a jelenete Zolával édes volt – és egek, mekkorát nőtt ez a kislány!)
Szóval, most az egyszer, már jó ideje most először, teljes mértékben pozitívan tudok nyilatkozni a sorozatról – kérem szépen, így kéne folynia a dolgoknak: szépen ütemezve, szépen ívelve, teret hagyva a karaktereknek, orvosoknak és pácienseknek egyaránt.
Szerző
-
Alapító és főszerkesztő-helyettes
A kedves-naiv-romantikus macskamán, aki írói ambíciókat hajszol. Reménytelen fangirl és könyvmoly.
Trackback/Pingback