Kevés olyan jó film van, ami női sorsokról szól, és még kevesebb olyan, ami ezzel egy időben nem valaki szerelmi élete körül forog – ám szerencsére A segítség pont egy ilyen, nagyon is fontos kérdéseket boncolgató történet.
A hatvanas évek elején Jacksonban tombol a szegregáció – nincs is annál hétköznapibb látvány, mint ahogy alulfizetett fekete cselédek nevelik az elkényeztetett és arrogáns fehér, középosztálybeli nők gyerekeit. Ebben a világban él Skeeter (Emma Stone), a frissdiplomás újságíró, akinek valami átütő témára van szüksége, hogy bekerülhessen a nagyágyúk közé, ezt pedig hamarosan meg is leli: úgy dönt, meginterjúvolja a környezetében élő néger cselédeket, és megírja, milyen is az élet az ő szemszögükből. Feladata azonban nem egyszerű, hiszen ezek a nők félnek beszélni. Ám végül csak akad egy bátor asszony, Aibileen (Viola Davies), aki Skeeter barátnőjénél, az alapvetően jóindulatú, de gyenge jellemű Elizabeth-nél (Ahna O’Reilly) dolgozik. Ehhez a társasághoz tartozik még a zsarnokoskodó Hilly (Bryce Dallas Howard), aki vasmarokkal uralkodik öregedő édesanyja (Sissy Spacek) és a város jótékonysági szervezetei fellett, ám akibe egy szemernyi jóindulat sem szorult – olyannyira, hogy képes kirúgni bejárónőjüket, az indulatos és éles nyelvű Minnyt (Octavia Spencer, aki ezért a szerepéért Oscar-díjat kapott) csakis azért, mert a fekete nő nem a vendégmosdót használta. Ám Minny nem marad sokáig munka nélkül, ugyanis alkalmazza őt a városon kívül élő, a nők köréből kiközösített Celia (Jessica Chastain), akinek széles mosolya mögött szörnyű tragédiák rejtőznek, és akinek mindannyiuk közül talán a legnagyobb szíve van.
Az a baj ezzel a filmmel, hogy nagyon nehéz róla cikket írni – mert igazából semmibe sem tudok belekötni. Ez egy közel tökéletes dráma emberségről, embertelenségről, szeretetről és tartásról, számos sorson keresztül elmesélve, nem kevés könnyel megfűszerezve, de azért a humort sem mellőzve, és mindezt egy olyan végtermékké összegyúrva, hogy még a közel két és fél órás játékidő sem üli meg a gyomrunkat.
A szereplők egytől-egyig hihetetlenül érdekesek: a borzalmas Hillytől kezdve – aki szerint jó keresztényi cselekedet, ha nem ad kölcsön cselédjének, hogy annak fia egyetemre mehessen –, a kelekótya Celiáig, aki talán egyedül jön rá külső segítség nélkül, hogy egy fekete ember is éppen olyan, mint egy fehér. Vagy éppen Aibileentől kezdve, aki fia elvesztését próbálja azáltal feldolgozni, hogy a rábízott gyerekeket szereti, egészen Minnyig, aki nagyszájúsága mögé rejtőzik, hogy megvédje magát. És akkor már Skeeterről sem szabad megfeledkeznünk, aki meg egy teljesen más piskóta – valaki, aki születése nyomán nem illik be a feketék közé, viselkedése alapján pedig a fehér társasági hölgyek közé, valaki, akit az ambíciói hajtanak előre, és akinek, egyedül a filmben, lehetősége is van kitörni Jacksonból.
A történelmi háttér is kifejezetten érdekfeszítő: a polgárjogi mozgalmak elején járunk, mikor még az is nagy szó, hogy egy fekete oda ülhet a buszon, ahová csak akar, miközben azoknál a házaknál, ahol alkalmazzák őket, szinte már követelmény, hogy külön WC-t építsenek nekik. Ó, igen, a WC-k! Talán furcsa ezt így kimondani, de igenis, ez a kifejezetten komoly dráma nagy részben a WC-k körül forog, de úgy, hogy erre még poénok is épülnek, amik ráadásul nem is alpáriak – legalábbis nem mindegyik (ám itt még az alpári szituációk is indokoltak).
A történet elég szerteágazó, de egyáltalán nem bonyolult, és gyönyörűen követhető, viszont a ritmusa elég érdekes. Mint ahogy már mondtam, humor van benne rendesen, méghozzá az elég csípős, szarkasztikus fajtából, ami csak még tovább erősíti a filmet. Aki pedig románcra vágyik, annak üzenem, hogy bár a filmben feltűnik néhány férfi karakter, leginkább a fehér hölgyek férjei, akik nagyon szeretik is asszonykáikat, ők tényleg csak a másodhegedűs szerepét kapták ebben a moziban. Ez alól talán az egyetlen kivétel Stuart (Chris Lowell), Skeeter udvarlója, akit meg viszont szinte egy az egyben ki lehetett volna hagyni a filmből – annyi erénye van mindössze, hogy árnyalja a lány karakterét.
Nem is húzom tovább a szót – A segítség egy nagyszerű film (és valószínűleg nagyszerű könyv is, mivel hogy ez egy könyvadaptáció, bár a regénynek még csak a második fejezeténél tartok, úgyhogy arról még nem nyilatkoznék), amit mindenkinek csak ajánlani tudok, ugyanis egyszerre okít, gondolkoztat el, könnyeztet meg és szórakoztat, vagyis tesz valami olyat, ami nagyon kevés filmnek sikerül egyszerre manapság.
Szerző
-
Alapító és főszerkesztő-helyettes
A kedves-naiv-romantikus macskamán, aki írói ambíciókat hajszol. Reménytelen fangirl és könyvmoly.
