És ezennel elérkeztünk (elérkeztem) az utolsó évadpremierhez az idén ősszel visszatérő sorozataim listájában. Az előző szezont egy elég sötét ponton hagytuk abba, és pont annál a sötét pontnál is folytatjuk a történetet, viszont a végeredmény elég vegyes érzéseket keltett bennem.
Franciaországban kitört a pestis, ami a kastélyt is fenyegeti, ezért azt karantén alá vonják. Azonban még mielőtt bezárhatták volna a nagykaput – ezt még az előző szezon végén láthattuk –, Francis kilovagolt, hogy a közelben vajúdó Lolához siessen. Távollétében persze továbbra is folynak az események a palotában: Bash megpróbálja biztonságban tartani Kennát és Pascalt, miközben, Francis távollétében, az őrséget is igazgatja, míg Greernek szembesülnie kell vele, hogy jövendő mostohalányának, Yvette-nek (Sarah Winter) volt szerelme, Leith udvarol. Mary és Catherine visszavonul a trónterembe, ahová egy nemes, Eduard (Kjartan Hewitt), egy elég kegyetlen kéréssel járul eléjük: arra kéri – utasítja – a két nőt, hogy végezzenek egy, a kastélyban ragadt ellenségével, mintha az a pestisbe halt volna bele, különben megszakítja a palota ételutánpótlását. Mindeközben hazafelé utón Francis és Lola összefut Francis egy távoli unokatestvérével, Condéval (Sean Teale), valamint egy helyi nemessel, Narcisse-szal (Craif Parker), akiről az a pletyka járja, hogy vagyonát kerülőutakon szerezte.
Az a szerencséje ennek a résznek, hogy az alapötletet, ha komolyan veszik, szinte lehetetlen elrontani: a pestis egy olyan rémisztő, halálos, és megfoghatatlan ellenség, aminek már csak az említésétől is a hideg futkos az ember hátán. És tény, ami tény, a Reignnek sikerült is egész remekül megfognia a témát – nagyon hatásosak voltak a sminkek, a rémület, a pánik, a kétségbeesés. Azért pedig külön jár a dicséret, ahogy a betegség a kastélyon belüli terjedését bemutatták. Egyetlen problémám ezzel a történetszállal az időintervallum volt – valahogy úgy éreztem, túl gyorsan öl a betegség. Persze, lehet, hogy tévedek, nem vagyok a pestis szakértője, csak hát bennem valahogy az él, hogy ennek a betegségnek több nap kell ahhoz, hogy gyilkoljon, nem gyakorlatilag huszonnégy óra. Legalábbis a Nefertitiben elég sokáig húzódott a betegek haláltusája, bár tekintve, hogy az a könyv az ókori Egyiptomban játszódott, ott valószínűleg egy teljesen más vírustörzsről lehetett szó.
Ha a nagy íveket nézzük, azok is szépen működtek egyenként, még akkor is, ha némelyikük egész kiszámítható volt – mint például Francisé és Loláé, valamint Kennáé és Bash-é. Viszont legalább Mary bevitt egy nagyon szép kis csavart Nostradamus (aki megborotválkozott. Ami fura. És nem tetszik. Ritkán mondok ilyet, de kérem vissza a szakállat!) segítségével – és amúgy Marynek úgy jár ez a dicséret, hogy közben állítom, jelen helyzetben Catherine-nek volt igaza, és emiatt kicsit fújtam is az ifjú királynéra. De mindenesetre azért Eduard szála is szépen kikerekedett, bár azért érződött rajta, hogy inkább egy többepizódos arch bevezetése ez, mintsem egy egyrészes probléma.
Az új karaktereket tekintve Conde kifejezetten szimpatikus, és úgy tudom, őt látni is fogjuk még. Narcisse már kevésbé szimpi, de legalább rettentő érdekes, a két férfi egyértelmű, bár kendőzött ellenszenve pedig még inkább. Kíváncsi leszek, mire számíthatunk még kettejüktől.
Amivel viszont problémáim voltak, az egyszer az idővezetés – pontosabban a két szezon közt eltelt idő kezelése. Mert ugye elméletileg csak pár óra telt el, és a legtöbb karakter eszerint is viselkedik, viszont Leith és Yvette kapcsolata nem ezt mutatja. Ők már a rész elején úgy viselkednek, mintha egy ideje már dúlna a románc, miközben meg elméletileg csak az előző este találkoztak. Kérem szépen, hol van itt az udvarlás? A második problémám pedig – bár ebben az esetben lehet, hogy a jövőben cáfolva leszek – az egyik konfliktus kezelése. Ugyanis a szerzők mér az előző évad végén nagyon szépen, nagyon finoman behoztak egy kezdődő konfliktust, amiből remek dolgokat lehetett volna kihozni, ám ezt a bimbózó konfliktust most egy az egyben elkaszálták (megölték a konfliktus katalizátorát). Persze ez minden bizonnyal új problémákhoz vezet majd, ám ettől függetlenül viszont sajnálom, hogy az eredeti konfliktust ezzel a kukába hajították.
És akkor a legnagyobb problémám: túlzsúfolt az epizód. Persze, értem én, hogy minden szereplőnek teret kellett adni valamilyen szinten, mert egy évad elején és végén mégsem teheti meg az alkotógárda, hogy egy szereplőre fókuszál, ám akkor is, csak úgy, mint a szezonfinálénál májusban, annyi mindent zsúfoltak bele negyven percbe, és annyira darabosan, kapkodó történetvezetéssel, hogy igazából semminek, semmi tragédiának nem volt helye vagy ideje úgy igazán leülepedni – akkor sem, ha azt az amúgy pazar aláfestő zene ezt nagyon igyekezett elősegíteni.
Valamint még egy apróság: a szerzők igazán eldönthetnék már, hogy most akkor akarnak-e dolgozni a természetfelettivel vagy sem. Mert ugyan az előző szezonban végül úgy oldották meg a dolgokat, hogy a Sötétségben gyakorlatilag nem volt semmi természetfeletti, most mintha valami élők közt ragadt szellemes-bosszúállós történetszálat próbálnának bevezetni, amit Bash-on keresztül igyekeznek behozni. Na, majd meglátjuk.
Szóval voltak nagyon erős részek, kevésbé erős részek, és igencsak gyenge részek is ebben az epizódban – ugyanakkor viszont ez még csak a szezon nyitánya volt, úgyhogy a készítőknek még bőven van ideje belerázódni a második szezon egészen új dinamikájába.
Szerző
-
Alapító és főszerkesztő-helyettes
A kedves-naiv-romantikus macskamán, aki írói ambíciókat hajszol. Reménytelen fangirl és könyvmoly.
Trackback/Pingback