End of the Beginning –, vagyis a kezdet vége, szól az előző évad egyik epizódjának címe, mikor is a HYDRA előbújt az árnyékokból. A tag viszont erre az epizódra is ráillik, hiszem a Heavy Is the Headdel véget ért a második évad nyitánya.
A történet pontosan ott folytatódik, ahol a múlt héten abbahagytuk: míg Skye és Tripp visszatér a Játszótérre, hogy átadják az ellopott repülőben lévő álcázórendszert a gépészeknek, addig May Creel nyomába ered, Hunter pedig, aki beszorult a felborult kocsiba, a katonaság fogságába esik. Ám ahelyett, hogy fogdába zárnák, megszerveznek neki egy találkozót Talbottal, aki szinte bármit hajlandó felajánlani a zsoldosnak Coulsonért cserébe. Eközben Creel – akit May egy ideig követ, majd Coulson parancsára visszatér a bázisra – kezdi elveszíteni uralmát az Obeliszk felett, és még a váratlanul megjelenő Raina „segítségét” sem hajlandó elfogadni. Viszont legalább egy jó hír van: Macknek, hála őszinteségének és kedvességének, sikerül Fitz közelébe férkőznie.
Az epizódban tehát folytatódott – és a maga módján le is zárult – az előző héten megkezdett hajsza az Obeliszk és Creel után, a rész valódi hősei viszont nem ők, hanem Coulson, és legfőképpen Hunter voltak.
Itt azért már látszik, hogy Hunternek elég nagy szerepet szánnak a készítők, és ezt megalapozandó, most a maguk finom kis módján – úgy, hogy közben folyjék tovább az akció – boncolgatták is rendesen a karaktert. És azt kell, hogy mondjam, tetszik, amit látok. Hunter eléggé ellentmondásos: a pénzre hajt, de becsületes, nagyszájú, de nem csak a levegőbe beszél, és bár állítja, hogy nem nő hozzá senkihez, egyértelmű, hogy igenis, nagyon a szívébe tudja zárni a megfelelő embereket. Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint az, amit Talbottól kért: rendes temetés Isabella Hartleynak. Ami pedig még külön érdekes volt, az a Skye-jal közös jelenete – igen, kérem, ők a két véglet: az, akinek a S.H.I.E.L.D. egy meló, és az, akinek az élete, de ez még nem jelenti azt, hogy feszültség lenne köztük.
Az epizódban a másik fontosabb új szereplő, Mack is nagyobb teret kapott, bár ez a nagyobb játékidő csak megerősítette a róla alkotott véleményemet, megváltozatni nem változtatta meg. Mack egy kedves óriás, aki nem zseni, de azért a szakterületéhez remekül ért (gyönyörű volt a hasonlat, amit az írók használtak: van, aki hallja a zenét, és le tudja utánozni, de van, akinek ehhez kottára van szüksége), kedves, türelmes és gondoskodó – Jemma hiányában pedig Fitznek erre már nagyon nagy szüksége volt. (Apropó, Jemma: a promó alapján elég durva résznek nézünk elébe a jövő héten, bár azt nem szabad elfelejteni, hogy az ajánlókat direkt úgy vágják meg, hogy félrevezetők legyenek.)
A másik karakter, aki elég nagy teret kapott az epizódban, az Coulson, és jelen pillanatban ő is eléggé kétpólusú: egyrészt ott van a rá nehezedő stressz, a kemény döntések meghozatala, és a titok, amit Mayjel rejteget (amire amúgy Skye gyönyörűen ráérzett), másfelől viszont még mindig megvan benne az a tipikus coulsonos lazaság, amit most is villogtatott. Utolsó jelenete Talbottal egyszerűen zseniális.
Ami a történetet magát illeti: igen, kicsit brutális – és rémisztő – dolgok történnek, és itt is egyre több a kérdés, válasz viszont alig. Mi is pontosan ez az Obeliszk? Miért kell a HYDRA-nak, és miért kell Rainának? Valamint azt is sikerült elérniük, hogy baromira érdekeljen, hogyan is éri el a HYDRA, hogy tagjaik feltétlenül lojálisak legyenek? És vajon Wardnak – aki meg sem jelent ebben a részben, szip-szip – is része volt ebben? (És itt most megválaszolom a saját kérdésemet: szerintem nem. Garrettnek az volt az érdeke, hogy Grant csakis neki feleljen, úgyhogy nem hiszem, hogy átengedte volna a HYDRA-nak a kiképzését.)
És még egy kis érdekesség, aztán lezárom a cikket: végre szemtől-szembe találkozhattunk Skye apjával (Kyle MacLachan). És van egy olyan érzésem, hogy a rajongók kicsit mellélőttek vele kapcsolatban: miután az előző évad végén csak egy vértől csöpögő kart láttunk belőle, a fanficekeben leginkább egy folyamatosan vérrel borított, vérengző szörnyetegként ábrázolják, ám nekem ezután a jelenet után úgy tűnt, mintha inkább tartozna a pszichopata őrült tudósok halmazába, és Skye is inkább valami „kísérlet” lehet, mintsem hogy idegen vér csörgedezne ereiben. (Bármi is legyen az igazság, egyedül azt remélem, hogy hosszú távon nem fogják bántani a kicsikémet. Mármint Skye-t, nem az apját.)
Szóval… Igen. Sok kérdés, kevés válasz, orrunk előtt elhúzott mézesmadzag. Most már biztos vagyok benne, hogy egy elég epic szezonnak nézünk elébe.
Szerző
-
Alapító és főszerkesztő-helyettes
A kedves-naiv-romantikus macskamán, aki írói ambíciókat hajszol. Reménytelen fangirl és könyvmoly.
