Ha az eddigi szezonokat pár találó jelzővel kéne jellemeznem, akkor a következőket lehet elmondani: az első évad szinte egy az egyben a bemutatkozásé, a második egyértelműen Moriartyé, a harmadik pedig a fanservice-é. Igen, jól olvastátok. Néha tudjuk negatív értelemben szeretni a show fő agyait, főleg ha olyan függővégekkel ajándékoznak meg bennünket, mint azt az előző két szezon végén tették (bővebben itt és itt), vagy amikor – leginkább a színészek elfoglaltságából adódóan – másfél-két évet kell várni az újabb részekre. A második évad vége és a harmadik premiere között egészen konkrétan majdnem két teljes esztendő telt el. Így – legalábbis merem remélni, hogy emiatt! – Steven Moffat és Mark Gatiss azt gondolták, hogy a bűvös hármasnak igazán különlegesnek kell lennie – és így is lett.
Kezdjük tehát az első résszel, amiben megtudhatjuk, hogy nem csak a rajongóknak, hanem maguknak a karaktereknek is várniuk kellett két évet Sherlock Holmes (Benedict Cumberbatch) visszatéréséig – hogy hol ténfergett, az a második szezon legnagyobb és legkeserűbb poénja, ezért nem árulok el többet. Annyi biztos, hogy Londont egy földalatti terrorista hálózat veszélyezteti, így kedvenc detektívünknek elő kell bújnia a rókalyukából. Természetesen nem Sherlock Holmes lenne, ha nem tenné mindezt a legteátrálisabban, azt várva, hogy mindenki nagyon örülni fog neki, és a nyakába ugrik. Nos, ez valóban így is van – a legjobb barátját kivéve. John Watson (Martin Freeman) ugyanis azóta továbblépett, és új életet kezdett a Sherlock eltűnése óta megismert Mary Morstannal (Amanda Abbington), akit éppenséggel feleségül szándékozik venni. Nyílván legbelül ő is örül annak, hogy viszontláthatja sokszor rendkívül idegesítő társát, de mielőtt ezt bevallaná, azért jól leszidja, és háromszor majdnem péppé veri. Tanulság: ne élj vissza a végtelenül higgadt ember türelmével.
A kezdeti civakodások ellenére jól bevált párosunk ugyanúgy együtt tud működni, mintha egyáltalán nem lettek volna távol egymástól, de nem ez a legérdekesebb dolog a szereplők kapcsolatai közül, hanem az, hogyan viszonyul egymáshoz Sherlock és az eddig teljesen ismeretlen Mary. Velük kapcsolatban aztán túl nagy galibára senki ne számítson, mert ők ketten pompásan megértik egymást. Talán túlságosan is jól, ez pedig kicsit azért böki John csőrét: nem elég, hogy az a szemétláda csak úgy betoppan ennyi idő után, még a leendő feleségének is bejön – mármint személyiségileg, románcról itt, hál’ Odinnak, szó sincs.
A másik legérdekesebb karakter Philip Anderson (Jonathan Aris) – igen, az idióta, öntelt, zsarnokoskodó halottkém, aki eddig legjobban utálta Sherlockot. A The Empty Hearse kezdetére viszont a személyisége vett egy száznyolcvan fokos fordulatot: teljesen belebetegedett annak lehetőségébe, hogy ő hajszolta oda Sherlockot, ahova a második évad végére jutott, és még egy rajongói klubot is létrehozott a tiszteletére. Nem, ettől még nem felejtettük el, hogy mekkora szemét volt Sherlockkal, de attól még irtó cuki, ahogy próbálkozik.
A The Empty Hearse tele van jobbnál-jobb csavarokkal és meglepetésekkel, amiket a spoilermentesség kedvéért nem fogok most elárulni. Nézzétek meg, botránkozzatok meg, vagy éppenséggel röhögjétek könnyesre magatokat rajta. Még egyszer mondom: nem véletlenül használtam a fanservice kifejezést, de ez a többi epizódra is vonatkozik.
Szerző
-
Szerkesztő
Koncertmániás detektívgyakornok, kezdő anglofil, rendkívül utópista Metal Lady. Elfogult rajongó, egyben egy leendő exkluzív kutyasziget tulajdonosa.
Trackback/Pingback