Elérkeztünk az évad feléhez, ami egyben a szezonközi szünet kezdetét is jelenti – és sajnos azt kell, hogy mondjam, ez volt az első olyan epizód, ami után húztam a számat.
A cselekmény a részben két szálon fut: egyrészt a „jelenben”, 1945-ben, mikor is Frank egyre kétségbeesettebben kutat eltűnt felesége után – folyton zaklatja a rendőröket, minden szalmaszálba belekapaszkodik, amit végül meg is jár, és lassan kezdi elveszíteni a reményt, és elfogadni tényként azt, hogy Claire önszántából, esetleg egy másik férfiért hagyta el. A másik szál visszavezet 1743-ba, két nappal Jamie és Claire esküvője után, mikor is a két fiatal találkozik Jamie egy régi barátjával, Hugh Munróval (Simon Meacock). Hugh hosszú éveket töltött a törökök rabszolgájaként, mikor is kivágták a nyelvét, ezért csak nyögve tud kommunikálni, ám így is mindent megtesz, hogy megossza Jamie-vel fontos híreit: hogy talált valakit – egy vörös kabátos dezertőrt –, aki bizonyíthatja a férfi ártatlanságát, megszabadítva ezzel Jamie-t a fejére tűzött vérdíjtól.
Azt előre szeretném tisztázni, hogy részleteiben ez az epizód is nagyon jó, nagyon szép, nagyon részletesen kidolgozott volt. Érdekesek voltak a felvázolt szituációk, amik remekül el is lettek játszva, és a karakterek motivációi is végig a helyükön voltak. Az pedig egyszerűen remek ötlet voltak, hogy így egymás mellé állították a két idősíkot, és bemutatták nekünk, hogy Frank miként is viseli felesége eltűnését. Hát akkor meg, kérdezheti a kedves olvasó, mi az én bajom ezzel az epizóddal? A válasz mindössze egyetlen szó: a kohézió.
Mert értem én, hogy miért így, ebben a sorrendben következtek egymás után a jelenetek, és ha jól belegondolok, egész szépen össze is tudom fűzni őket, ám valahogy mégis… Gyenge a kohézió. Mintha az írók csak úgy random egymás után pakolgatták volna a jeleneteket, és – főleg Claire idősíkjában – azok nem passzolnak igazán össze, alig van köztük átkötés. Az ívről már nem is beszélve. Az előző epizódoknál, bár ott is érződött, hogy egy könyvadaptációról van szó, ahol meg kell küzdeni, hogy minden résznek jó legyen az üteme, azért ez egész szépen összejött, a Both Sides Now-nál viszont legalább három olyan pont volt, ahol elértünk a csúcspontra, és le lehetett volna zárni az epizódot, ám mégsem tettük. És emiatt nagyon durva hiányérzetem van.
Persze ettől függetlenül voltak nagyon szép szcénák – például a jelenetet Craigh na Dunnál nem is lehetett volna tökéletesebben megoldani. Leszámítva a jelenet végét, ami viszont elég… átgondolatlannak, túl hirtelennek, és szinte már gagyinak tűnt. Hugh Munro karaktere rettentő érdekes, viszont úgy éreztem, hogy indokolatlanul sok játékidőt kapott – meg ha csak ennyi a szerepe a történetben, akkor akár ki is lehetett volna hagyni, és kicsit átírni a történetet, hogy Jamie valahogy máshogy szerezzen tudomást a dezertőrről. Mondjuk az ügyes volt, ahogy Hugh-val szépen, nagyon finoman előreutaltak a második évadra: a férfi ugyanis nászajándékként egy borostyánba zárt szitakötőt ad Claire-nek, ami regényfolyam második kötetének – a Szitakötő borostyánban – kézzel fogható jelképe.
Valamint ami még negatívum volt számomra, az annak a jelentnek a vége, amikor Jamie és Claire találkozik a két angol dezertőrrel. Mondjuk itt nem maga a jelenet a bajom, hanem a képi megoldás – ugyanis, bár értem, hogy miért így lett leforgatva és megvágva a jelenet, attól még szinte bántotta a szememet. Ja, és igen: kezd elegem lenni Caitriona Balfe melléből. Mert már megint nem egy olyan jelenet volt, ahol a fedetlen kebel indokoltsága megkérdőjelezhető, és a készítők ezek mindegyikénél úgy döntöttek, hogy igenis, azokat a melleket mutogatni kell. De minek? A legtöbb ezek közül a jelenetek közül ugyanúgy működött volna a meztelenkedés nélkül is.
És természetesen az epizódot függővéggel fejeztük be – ami mondjuk még megérdemelne egy kis magyarázatot, de azt most hagyjuk –, mert ez szinte már kötelező, ha egy sorozat szünetre megy el. Igen ám, csakhogy az Outlander előtt most egy hathónapos(!) szünet áll, ami szerény véleményem szerint embertelenül hosszú, főleg, ha azt nézzük, hogy tudtommal már az egész évadot rég leforgatták. De a csatorna emberei döntöttek, mi meg szívunk. Áprilisban találkozunk.
Szerző
-
Alapító és főszerkesztő-helyettes
A kedves-naiv-romantikus macskamán, aki írói ambíciókat hajszol. Reménytelen fangirl és könyvmoly.
Trackback/Pingback