Mint sci-fis, piszkosul vártam Spielberg legújabb gyöngyszemét. Aztán epizódról epizódra csalódottan keltem fel a képernyő elől, a végén meg már annyira rossznak ítéletem meg, hogy még az epizódértékelőket (E01, E02, E03, E04) is abbahagytam, pedig ilyet azelőtt egy sorozat sem ért el nálam.
Molly Woods (Halle Berry) tizenhárom hónapos űrbéli küldetéséről tért vissza a Földre, ez idő alatt teljesen egyedül volt. Vagyis csak majdnem, hiszen akadt egy látogatója, Marcus, azonban a férfi már évekkel korábban meghalt. Molly hallucinációnak vélte az együtt töltött órákat, ám nem sokkal később rá kellett jönnie, hogy az élmény olyannyira valós volt, hogy teherbe esett. Molly okosan először óvatosan kezelte a dolgot, és csal legközelebbi barátnőjének szólt a dologról, ám tudtán kívül valami sokkal nagyobb dolognak vált a részévé.
A bolygón is bőven történtek változások Molly távolléte alatt, férje: John (Goran Visnjic) szinte már a célegyenesben járt humán droid kutatásával. A férfi legnagyobb alkotása Ethan (Pierce Gagnon), akit saját fiaként nevel Mollyval. A kölyök pontosan úgy viselkedik, mint egy átlagos kisiskolás fiú, leszámítva azt, hogy robot. Természetesen Ethan is igen izgatottan várta haza anyját a küldetésről, és nehezen tudta feldolgozni a folyamatos furcsaságokat maga körül. Míg végül szert tett egy olyan barátra, aki mindennek véget akart vetni, amit a kissrác fontosnak tartott.
Ugyan most csak a legfőbb szálat vázoltam fel a sorozatból, ezen kívül még baromi sok dolgot pakoltak bele a készítők, volt itt szó szerint minden: szellemek, robotok, űrlények, halhatatlanság, művégtagok, drónok, technológiaellenes aktivisták, űrhajók, űrállomások, és technikai kütyük dögivel. Még felsorolás szinten is brutális mennyiségű téma, ám a sorozat hibája, hogy egyszerűen képtelen volt ezekre fókuszálni. Minden ígéret ellenére az Extant valójában egy tökéletes család „drámája”. És miért is tökéletesek? Nos, bármilyen probléma van, nyugodtan megbeszélik, és akkor is örömmel készítik el reggel a pirítóst vagy a salátát, mikor a gyermek eltűnt, és talán olyan szörnyűségeket tesz, amik addig csak rémálmaikban merültek fel.
A színészek persze jól játszottak, Halle Berry hitelesen nyújtotta Molly Woodsot: sírt, aggódott, csúnyán nézett, mikor csak kellet. Azonban a karaktere annyira lapos és érdektelen volt a számomra, hogy az hihetetlen. Arról nem is beszélve, hogy az évad vége felé olyan dolgokat is képes volt megtenni, ami egy edzett embernek is sok lett volna – egy legalább tízemeletnyi magas liftaknában mászott felfelé egy kötélen!
Goran Visnjicet sosem tartottam jó színésznek, de itt hozta a figurát, így panasz nincs rá – az írókra annál több, akik pofátlanul egy ennyire az élettől elrugaszkodott karaktert. Hiroyuki Sanada, játszotta John kutatásának támogatóját, Hideki Yasumotót, aki már az első pillanattól rosszfiúként volt beállítva, ehhez képest alig kapott játékidőt, így sem utálni, sem megszeretni nem volt időm.
A sorozat folyamatosan kisiklott, és nem a valóban fontos dolgokra fókuszált. Például ott van a humán droid kérdése, vagyis Ethan, aki azért létezik, és majd gyerek legyen, és gyermektelen pároknak segítsen valódi gyereket nevelni, hogy a megszerzett tapasztalatai révén teljes értékű emberré váljon. Ugyanakkor vannak ezt ellenzők, már-már technológiaellenesek, ami igen fontos és érdekes szál lehetett volna, de ezt is elrontották. Ethan vívódása, hogy mitől ember az ember fontos kérdés, a srác pedig jól állt hozzá, és valódinak hatott, ahogy egy nyolcéves kisfiúnak tűnő robot felteszi ezeket.
Kénytelen vagyok összehasonlítani az idei év talán legötletesebb sci-fi sorozatával, a Helixszel – pedig utálom az ilyen hasonlítgatást. A két művet egymás mellé állítva rá kell döbbennem, hogy tele voltak rejtéllyel, magyarázatot alig adtak epizódonként, ám mégis, a Helixsznek sikerült az, ami az Extantnek nem: fenntartotta a néző érdeklődését – szó szerint nézette magát.
Az Extantben szinte nem történt olyan fordulat vagy reakció, amit ne lőttek volna el korábban más művek, ráadásul ennél sokkal jobb minőségben. Mindig pontosan ott állt le a képernyő, mielőtt megtudtunk volna valamit, mindig a színészek döbbent arcát láttuk, ahelyett, hogy azt mutatták volna, amit néznek, és az összes filmes klisét felvonultatták. A végére valóban összeért ez a milliónyi szál, de az is annyira ócska, kényelmes és tucatszor ellőtt véget eredményezett, hogy eldobtam az agyamat.
Egy jó sci-fit nemcsak az űrhajók és/vagy az idegenek teszik azzá, hanem a mondanivaló, és az, ahogy ezt nekünk nézőknek tálalják. Itt nem volt mondanivaló, csak egy eladható termék, amit a nagy nevek miatt mindenki bekajált. És most emlékezzünk meg azon sorstársainkon, akik végignézték eme borzalmat és tisztelegjünk bátorságuk előtt, és szánjuk őket, mert azt a sok elpazarolt órát nem fogják visszakapni.
Szégyelld magad, Steven Spielberg!
Szerző
-
Alapító és főszerkesztő
Mindig online kütyüfüggő, “csak még egy epizód” suttogó, űrhajó gyűjtögető kocka, digitális bennszülött. Igazi fangirl és PR munkatárs a Serenityn.
Korábbi cikkek
Akciófilm2023-03-24Csak a dínók számítanak – 65 (2023)
Dráma sorozat2022-12-30Vaják: A vér eredete (2022) – 1. évad
Dráma sorozat2022-06-21A királyság (2009), 1. évad
IDW2022-06-09Transformers: Éljen Megatron!
Trackback/Pingback