Hát, csodák csodájára, egy cliffhangerrel végződő szezonfináléval állunk szemben. MEGINT. Az előző évad utolsó epizódjának nyomán már megbeszéltük, hogy mi is a bajunk az imént említett ténnyel, úgyhogy nem taglalnám ismét, hogy ez mennyire rossz. Na jó, nem bírom ki, mégis ki kell rá térnem pár szó erejéig, mert kapunk hideget-meleget ebben a részben is: röviden és tömören megfogalmazva nem szeretjük, ha kicsavarják a szívünket, utána pedig odadobják a farkasoknak azzal a dumával, hogy ne aggódjunk, majd kapunk újat. Természetesen túldramatizálom a dolgot, ugyanakkor az is igaz, hogy az írók előszerettel adnak okot arra, hogy a nézők kétségbeessenek. Jöjjön tehát a „végső probléma”.
Sherlock (Benedict Cumberbatch), a vérebes esetet követően (épphogy megoldott egy fontos festménnyel kapcsolatos ügyet, ám máris állhat újra munkába, ugyanis Jim Moriarty (Andrew Scott) ismét felbukkan. Egészen konkrétan egyszerre három helyen okoz galibát: egy okostelefonos alkalmazással megbolygatja az Angol Nemzeti Bank és a Pentonville börtön biztonsági rendszerét, ám a Towerben csinálja a legnagyobb felfordulást – megpróbálja ellopni a koronázási ékszereket. Mindezt csak azért teszi, hogy felhívja magára a figyelmet – leginkább Sherlockét, ami be is válik, és rövid időre börtönbe kerül. Természetesen nem ő lenne Moriarty, ha nem tudná magát valamilyen csellel kiszabadítani, és sikerül is neki, hiszen a tárgyaláson nem találja őt bűnösnek az esküdtszék, majd kiengedik. Innentől kezdve pedig egy hatalmas hajsza indul a két nagy elme között, bár inkább Moriarty űzi a saját játékát, Sherlockot és Johnt (Martin Freeman) pedig úgy mozgatja, mintha bábuk lennének.
Ez az epizód ismét rendkívül pörgős, izgalmas, lebilincselő, eszes, ügyes – egyszóval zseniális… nyílván egészen a csúcspontjáig. Sherlock és Moriarty versengésének felépítése és kivitelezése pazar, ami egy ponton kifejezetten különleges, mégpedig amikor a bűntények királya látogatást tesz a Baker Streeten egy „baráti csevegésre” Sherlockkal. Kettejük között még képernyőn keresztül is érezni a feszültséget, és a tény, hogy tudjuk, valakinek győznie kell, és végig úgy tűnik, nem Sherlock lesz az – na hát az rendkívül idegőrlő, pozitív és negatív értelemben egyaránt. Számukra a végső kérdés – Sherlock vagy Moriarty? – a St. Bart’s kórház tetején kerül megválaszolásra, és őszintén, nem is választhattak volna kevésbé szívinfarktuskeltőbb helyszínt. (Na jó, egy felhőkarcoló sokkal rosszabb lett volna.)
A fenti kérdésre gondolom mindenki tudja, vagy legalábbis sejti a választ, de, mint ahogy ez ebben a sorozatban lenni szokott, nem a végkimenetel a fontos, hanem az oda vezető út. Az pedig most is… hát, fejfogós, hajtépős, és összezavarodós, de kétségtelenül fantasztikus, mellesleg a tévés történelem talán egyik legnagyobb mértékű, globális rajongói reakciót keltő cliffhangerről van szó, hiszen több száz teóriát szült a függővégig vezető mozzanatokról, na meg a folytatásról, valamint az internetet elárasztották a mémek és szlogenek, amik John Watsont és Sherlock Holmest támogatják. Igen, ezek azok a pillanatok, amikért büszkék lehetnek egy fandom tagjai.
Ezek után jött megint egy röpke másfél-kétévnyi várakozás a harmadik évadra, ami véleményem szerint sok szempontból túlszárnyalta az eddigi kettőt. Az én következő cikkemre azért nem kell majd ennyit várnotok, ígérem!
Szerző
-
Szerkesztő
Koncertmániás detektívgyakornok, kezdő anglofil, rendkívül utópista Metal Lady. Elfogult rajongó, egyben egy leendő exkluzív kutyasziget tulajdonosa.
Trackback/Pingback