Töretlen sikerhullámmal robog tovább a YA vonat – most egy újabb trilógia első részét izgulhatjuk végig filmen. Az útvesztő James Dashner 2009-ben, azonos címen megjelent regényén alapszik. Sajnos még nem olvastam, de érdekes, hogy mind a könyvről, mind a filmről elég vegyesek a vélemények.
A történet szerint Thomas (Dylan O’Brien) egy fémketrecben ébred, a föld alatt, és nem emlékszik semmire, még a saját nevére sem. A ketrec azonban igazából egy lift, és hamarosan kibukik a felszínen – egy labirintus kellős közepén elterülő réten. Thomas nincs egyedül, sok vele egykorú fiú él itt, többen már évek óta. Kiderül, hogy ők sem emlékeznek előző életükre, csupán a nevük jutott eszükbe egy idő után, de semmi más. Minden hónapban új fiú érkezik a lifttel, kiút pedig nincs – illetve az őket körülevő labirintuson keresztül vezet. A fiúk között vannak felderítők, akik minden nap befutnak a labirintusba, a kijáratot keresve, ám ez veszélyes küldetés, ugyanis nem elég, hogy a falak mozognak, éjszakára bezáródik a tisztásra vezető kapu, és siratónak nevezett lények vadásznak azokra, akik kint ragadnak. Thomas érkezésével azonban minden megváltozik.
Ami a filmet illeti, nem vártam tőle sokat – talán ezért is volt annyira kellemes meglepetés. Szórakoztató, sőt, mi több, kifejezetten izgalmas volt. Tetszett, hogy a látványosság helyett ezúttal visszatértek a történetközpontú, hagyományosabb ábrázolás módhoz. Félreértés ne essék, a labirintus pazarul néz ki, de egyáltalán nem a high-tech értelemben. Az események nagy része egy sima tisztáson játszódik – ez pedig teljesen jól működik. Még a siratók is az old school filmek félig szerves, félig gép lényeit idézik. Klasszikus látvány, nekem bejön.
Pozitívum még a casting: Dylan O’Brian nagyon jól játszik, annak ellenére, hogy a karaktere igazából nem fejlődik sehova a történetben. Külön tetszett a sajátos mozgáskultúrája, ami egyszerre volt esetlen és energikus, sokat hozzátett az összképhez. A többi fiú is jó választás volt, a csoportdinamika olajozottan működött.
Azért volt pár furcsaság a történetben. Például Thomas megérkezését követően mindössze három nap telik el a film (és a könyv) végéig. Ez egy részről jó, mert nagyon pörögnek az események, más részről viszont elég hihetetlen, hogy egyetlen ember három nap alatt fel tud forgatni egy hosszú évek alatt felépített és összekovácsolt csapatot. Ezt szerencsére ellenpontozza a dupla-csavar a történet végén, ami elég okos húzás, és dob egyet a lassan bevetté vált poszt-apokaliptikus sémán.
A karakterek kicsit egyszerűek, de senki sem annyira kétdimenziós, mint a női főszereplő (már ha egyáltalán nevezhetjük főszereplőnek). Teresának (Kaya Scodelario) semmi szerepe nincs, nem tesz semmit, amivel befolyásolná a történéseket. A könyvvel ellentétben a filmben nincs telepatikus kapcsolata Thomasszal, és szerelmi szál sincs köztük – ettől még jelentéktelenebb, de legalább nem idegesítő. Ezt egyetlen esetben tudom megbocsátani: ha később kiderül, hogy valamiféle kettős ügynök, vagy beépített ember.
Mindent összevetve tetszett Az útvesztő, pörgős és szórakoztató, különösen az olyan normától eltérő dolgok miatt, mint a látvány, vagy a csavar a végén. Kíváncsian várom a folytatást!
Szerző
-
Korábbi szerkesztő
Lélekben nyugdíjas angol öregúr, félig vulkáni – suttogó falak és nyikorgó ajtók rajongója. Álommunka: Superman és/vagy nagymama szelleme.
Trackback/Pingback