A második évadban is úgy jött ki a lépés, hogy a pörgős szezonnyitót (egy olyan rész követi, amit nagy általánosságban a legkevésbé szeretnek nézni és elemezni, ezt pedig már a The Blind Bankerrel kapcsolatban sem értettem, és azóta sem tudom felfogni. Jelen epizódunkat pár szóval nem tudnám összefoglalni, mindössze annyit tudok elöljáróban mondani róla, hogy egyszerre okozott lelki traumát, és emelt fel a mennyekbe.
A The Hounds of Baskerville a Sherlock Holmes regények közül talán a legismertebb, magyarul a Sátán Kutyája címet viselő történetet dolgozza fel. Aki könyvformában találkozott már ezzel a sztorival, az tudja, hogy a Holmes-Watson páros legfélelmetesebb, legizgalmasabb és legidegölőbb ügyéről van szó. A modern verzióban a súlyos depresszióban és szorongásban szenvedő Henry Knight (Russell Tovey) azzal az üggyel keresi fel Sherlockot (Benedict Cumberbatch) és Johnt (Martin Freeman), ami már régóta foglalkoztatja őt: kiskorában végignézte, ahogy egy hatalmas véreb szétmarcangolja édesapját Dartmoor egy kietlen völgyében. Csakhogy, Henry elmondása szerint nem egy szokványos ebről van szó, hanem egy, az átlagosnál jóval nagyobb termetű kutyaféléről, aminek ráadásul vörösen világítanak a szemei. Mivel ilyen állat nem igazán fordul elő a valóságban, ezért Sherlock először majdnem hazaküldi ügyfelét, ám a tény, hogy Henry pár napja újra látta a furcsa lényt, elgondolkodtatja. Végül Johnnal egy hétvégére Dartmoorba utaznak, ahol elsőként körbeszaglásznak a Védelmi Minisztérium egy szigorúan titkos kutatóbázisában, a Baskerville-ben – egy olyan helyen, ahol rendszeresen végeznek állatkísérleteket, annak reményében, hogy a Henry Knight által említett véreb is egy laboratóriumi munka eredménye.
A csattanót nem lövöm le, de azt kifejteném, hogy miért okozott mély lelki sebet ez a rész. Először is, az első negyed óra után majdnem végig reszkettem a félelemtől. Az alkotók tökéletesen eltalálták a jó thriller helyszínét: Baskerville nyomasztóan fehér és steril – nagy állatrajongó lévén pedig már a fluoreszkáló nyúltól is rosszul voltam, hát még a neurotikus csimpánztól –, Dartmoort meg leginkább az Álmosvölgyhöz tudnám hasonlítani, mert kellőképpen sötét, ködös, és ijesztően csendes, úgyhogy ennél jobb settinget nem is találhattak volna. Ezek még csak úgymond „külső tényezők”, amiket nagymértékben kiegészít a fenomenális színészi játék: Russell Toveynak a cuki arcát már megszoktuk, most viszont olyan pánikrohamokat produkált, hogy nekem is megugrott a pulzusszámom tőle. Ami viszont lehetett volna sokkal jobb is – és amiért még most is haragszom – az a véreb kinézete. Könyörgöm, egy világszerte híres és sikeres szériáról van szó, nem igaz, hogy a CGI részleg annyira zöldfülű lenne, hogy egy ilyen koncepció lett a nyerő náluk. Ennél még az Alkonyatos farkasok is félelmetesebbek, pedig azok ölebeknek számítanak. Szerencsére az összes többi tényező kompenzálta ezt az egyébként nem kis bakit.
Örömódát zengenék továbbá az annyira nem is kimondhatatlan nevű színész úrról, valamint társáról, mert megérdemelnék, hogy minden egyes cikkemben legalább nyolc oldalon keresztül taglaljam, mennyire jól érzik és értik a karaktereiket. Külön kiemelném Sherlock elmepalotás jelenetét, ami az epizód csúcspontja: ugyan vizuális effektekkel tarkított, de nem szabad elfelejteni, hogy ezeket a színészek a forgatáson még nem látják, így a saját képzelőerejükre támaszkodva kell átadniuk az adott szcénát, úgy, hogy az át is jöjjön – ez meg is történt. Én egyébként nem értem, miért nem díjazták Benedictet és Martint hamarabb, de legalább az idei Emmy gálán hét szobrocskát vihetett haza az egész stáb, amiért én nagyon-nagyon büszke vagyok rájuk.
Ha már újra második részről volt szó, akkor ismét szezonfinálé előtt állunk. Ez az átka a Sherlocknak: évadonként van három epizód, amiből az első felpörget, a második kicsit lehiggaszt, de mindenképp elgondolkodtat, a harmadiknál ismét nagy sebességre kapcsolunk, aztán jön a függővé, szóval egy nagy fájdalom-körmenet az egész. Megéri mégis várni? Kétségkívül.
Szerző
-
Szerkesztő
Koncertmániás detektívgyakornok, kezdő anglofil, rendkívül utópista Metal Lady. Elfogult rajongó, egyben egy leendő exkluzív kutyasziget tulajdonosa.
Trackback/Pingback