Azt kell, hogy mondjam, hogy az összes visszatérő sorozat közül ezt vártam, és ettől féltem a legjobban. És most, hogy túl vagyok az évadpremieren, látom, hogy megérte rá várni, és hogy jogosak voltak a félelmeim – mármint nem arra vonatkozóan, hogy rossz lesz az új szezon, vagy hogy nem fog tetszeni. Hanem azért voltak jogosak, mert baromi durva dolgok történtek ebben az epizódban. És akkor még finoman fogalmaztam.
Ausztria, 1945. Carter ügynök (Hayley Atwell) és csapata lecsap az utolsó(nak hitt) HYDRA-bázisra, foglyul ejti a tiszteket, és lefoglalja a náluk tálalt technológiát és egyéb műkincseket – köztük egy ismeretlen tárgyat, amiről csak annyit lehet tudni, hogy a nyomában jár a halál. Ezt a tárgyat egy lehegesztett ládába zárják – hogy soha, senki ne férhessen hozzá –, ami egyedi raktári jelzést kap: 0-8-4.
USA, 2014. Egy ex-S.H.I.E.L.D. ügynök abból próbál meggazdagodni, hogy információkat ad el a S.H.I.E.L.D. által elkobozott tárgyakról, köztük arról is, amit még Carter ügynök szerzett meg 1945-ben. Azonban amit nem tud, hogy vevője is egy S.H.I.E.L.D. ügynök, Isabelle Hartley (Lucy Lawless), akinek, két zsoldosával, Lance Hunterrel (Nick Blood) és Idahóval (Wilmer Calderon) egyetemben – meg persze erősítésnek ott van May, Skye és Trip is – az a feladata, hogy megakadályozza az ilyen tranzakciókat. A küldetés azonban balul sül el, mikor megjelenik egy harmadik fél, aki megöli az eladót, és akin nem fog a golyó. A Játszótéren – azon a titkos bázison, ahová Coulsonék az előző évad végén befészkelték magukat – a helyszínen maradt nyomokból kiderül, hogy ki volt a támadó: Carl Creel (Brian Patrick Wade), alias Crusher, egy különleges képességekkel rendelkező férfi – testének molekuláit képes úgy átrendezni, hogy bármilyen anyag tulajdonságait felvegye, amit csak megfog –, aki bár rajta volt a S.H.I.E.L.D. indexén, a feljegyzések szerint már ki lett iktatva – gyilkosa pedig nem volt más, mint felügyelőtisztje, John Garrett. Coulsonék hamar rájönnek, hogy mindössze egyetlen forrás van, amin keresztül információt szerezhetnek Creelről: a bázison fogva tartott Ward, aki viszont csak Skye-jal hajlandó beszélni.
Először egy-két szó a nyitójelenetről, aztán rátérek a teljes rész értékelésére: Carter ügynök nagyon durván badass. Bocsánat, erre nincs jobb szavam. Ha ezt a figurát hozza majd a saját sorozatában is a télen, akkor nagyon el leszünk kényeztetve (amúgy itt szeretném megjegyezni, hogy mivel ugye az Agent Carter a S.H.I.E.L.D. midseason-szünetében fog futni, akkor lennének csak igazán ügyesek a készítők, ha össze tudnák úgy fonni a két szériát, hogy a S.H.I.E.L.D.-et egy olyan ponton hagyjuk félbe, ahol szükségszerű a múlt megismerése, miután az Agent Carter mintegy flashbackként funkcionálna). Amiért viszont jár a fekete pont, az a HYDRA-tisztek ebben a jelenetben – mert Ausztriában két német/osztrák ügynök egymást közt ugyan mi a francért beszélne angolul, szinte már erőltetett német akcentussal, ha simán használhatnák az anyanyelvüket is? Avagy: drága készítők, tudunk olvasni, és kibírjuk, ha két percig a feliratra kell hagyatkoznunk.
Oké, akkor lépjünk is tovább magára az epizódra, és ezzel együtt a második szezon ígért hangulatára. Először is: a sorozat egy órával későbbi adássávba került, és ez azért elég rendesen meg is látszik a végterméken (több vér, több akció, egy jelenetben öngyilkossági kísérlet elég alapos ecsetelése, ami már önmagában is felkavaró). Maga a képi világi is sötétebb lett – hátat fordítottunk Busz napfényes, fehér bőrfoteles társalgórészének, és helyette megkaptuk a Játszótér félhomályos, sötét bútoros termeit, és Coulson új irodájának festetlen téglafalát. Ez a sötétedő tendencia még a ruhákon is látszik: Skye Mayéhez hasonló, fekete, testhezálló bevetési ruhát kapott, és mikor nem azt viseli, akkor is – legalábbis ebben a részben – fekete póló volt rajta, és bár Fitz – aki folyamatosan küzd a szavakkal, ami igaz, elsőre nem tűnik olyan nagy árnak az életéért, állapota valójában rosszabb, mint azt nekünk először mutatják – és Simmons öltözködési stílusa nagy vonalakban maradt az, amit az előző szezonban tőlük megszokhattunk, ők is a sötétebb színeket – tengerészkék, egy cseppnyi fehérrel kiegészítve – preferálják.
Ami a csapat az előző évadban megismert és megszeretett dinamikáját illeti – nos, egyelőre úgy tűnik, annak végleg annyi. És itt most nem csak arról van szó, hogy Ward – akiről majd még később, mert ő külön megér egy misét, hiába volt az epizódban mindössze egy jelenete – kiesett belőle, hanem arról, hogy tényleg, teljesen szétszakadni látszanak. Persze, May, Skye és Trip együtt dolgozik, és jól is csinálják (Tripet amúgy féltem. Mert ugyan az egyik promóképen rajta van, állandó karakterként nem jelölik. És őt kedvelem, és nem akarom, hogy megöljék), ám Fitz és Simmons teljesen letört – róluk itt most álljon mindössze ennyi, mert minden egyéb durván spoileres –, Coulsont pedig túlságosan lefoglalja a szervezet újjáépítése ahhoz, hogy csapatával törődjön – ebben a részben például két hét távollét után tér vissza a bázisra, ugyanis új tagokat próbál toborozni.
Az új szereplők kellőképpen érdekesek, bár 1, egyelőre nem sokat láttunk belőlük, és 2, van, aki nem lesz sokáig a sorozatban (avagy ismét kezdek a spoilerek ingoványos talajára lépni). Aki biztos marad – legalábbis egy ideig –, az Lance Hunter és Alphonso „Mac” MacKenzie (Henry Simmons), akik szintúgy rajta vannak azon a bizonyos, már emlegetett promóképen. Hunter zsoldos – vagyis nem a legmegbízhatóbb –, viszont kellemesen nagyszájú és még Simmonsénál is édesebb angol akcentusa van. Mac még nála is kevesebbet szerepelt ebben a részben, sőt, őt igazából csak úgy odadobták, nagyon hátterünk sincs róla, úgyhogy egyelőre csak annyi véleményem van, hogy egy kedves, jó szándékú óriásnak tűnik.
Az epizódban amúgy ismét feltűnt Talbot parancsnok (Adrian Pasdar) is – akit közben amúgy előléptettek, de kérem, senki se várja el tőlem, hogy tisztában legyek a katonai rangokkal, azok magyar fordításával pedig végképpen –, akinek sikerült is bebizonyítania, milyen veszélyes a csökönyösség, a fafejűség, és a szűklátókörűség. Arról már nem is beszélve, hogyha valaki azt mondja neked, hogy veszélyben vagy, és segít neked, jobban teszed, ha hiszel neki, és elfogadod a segítséget. Na, Talbot nem ezt tette, de nem is baj, mert így legalább Coulsonék gyönyörűen átejthették és eljátszadozhattak vele, amiből egyben az epizód kis százalékú viccesebb jelenetei is származtak.
Ami viszont a hülyeséget illeti… Áh, fogom a fejem. Mert volt a részben pár hülye (mellék)karakter. Mert természetesen, ha találunk egy évtizedek óta lehegesztett ládát, az az első dolgunk, hogy kinyitjuk. Utána pedig puszta kézzel megfogjuk a benne talált, ismeretlen eredetű tárgyat. Arról már nem is beszélve, ha plexikalitkába zárunk egy foglyot, aki képes átvenni az általa megérintett anyag tulajdonságait, aztán öt perc múlva látszólag üresen találjuk a – még mindig kulcsra zárt – ketrecet, akkor az az első dolgunk, hogy anélkül, hogy erősítést hívnánk, kinyitjuk a zárkát. Nem! Ilyet nem teszünk. Mert a végén még meg találunk murdálni.
És akkor Ward – ah, Ward. Elnézést kérek, elfogult vagyok ezzel a szereplővel, egyrészt azért, mert Joss Whedonnak és csapatának pofátlanul sikerült elérnie, hogy shippeljem őt Skye-jal, másrészt pedig azért, mert a Turn, Turn, Turn óta már vagy ezerszer kielemeztem a fejemben a karaktert (és szeretném megjegyezni, hogy inkább tartom áldozatnak, mintsem bűnösnek). Na, már most Wardnak ugye csak egyetlen jelenete volt ebben a részben, de az irtózatosan erős volt. Egy beszélgetés az egész közte és Skye közt, miközben kettejüket egy lézerfal választja el. Skye információért jön – nem szívesen –, és eszében sincs társalogni. Ward viszont… Ahogy a lány lejött a lépcsőn, és Ward meglátta őt, az arcára olyan kifejezés ült ki, mintha csak egy angyal (egy istennő?) szállt volna le a mennyekből, hogy megszabadítsa őt minden szenvedésétől (istenem, ilyenkor látszik csak, mennyire jó színész is ez a pasi!). És durva, hogy milyen őszinteséggel, milyen nyitottsággal beszélt végig Skye-jal (és nem, egyáltalán nem ütött szíven, mikor azt mondta a lánynak, hogy mostantól, élete végéig minden hozzá intézett szava csakis az igazság lesz), ahogy egyszerre volt hajlandó segíteni – mit hajlandó! Segíteni akar –, ám közben folyton próbálta a szót a lányra terelni: hogy van, látja, hogy edz, és, bár nem mondta ki, látszott, hogy büszke rá. És bár ebből a jelentből látszik, hogy jelen pillanatban mindketten egy nagyon sötét helyen vannak, fényévekre egymástól, ám igenis, még van esélye a kettejük kapcsolatának. (És igen, én kiállok amellett, hogy Ward megérdemel egy esélyt arra, hogy jóvátegye a bűneit.)
Szóval… Ez volt a Shadows. Féltem tőle – mit féltem? Rettegtem! –, és letaglózott, és kirázott tőle a hideg, és többször meg kellett állítom a lejátszót, hogy mély levegőt vegyek, és kicsit kitisztítsam a fejem, de… de… Mennyi idő is van pontosan vissza a következő epizódig?
Szerző
-
Alapító és főszerkesztő-helyettes
A kedves-naiv-romantikus macskamán, aki írói ambíciókat hajszol. Reménytelen fangirl és könyvmoly.
Trackback/Pingback