Sokan hajlamosak kevésbé kritikus szemmel nézni a „régi”, mondjuk kétezer előtti filmeket. Megbocsájtóan mosolyognak a hibáikon, alább adva az elvárásokból, pedig erre nincs szükség. A klasszikusok pont azért maradnak fent, mert időtállóak – a technológia fejlődése ellenére továbbra is képesek szórakoztatni és elgondolkodtatni. Pont ezért nem kell nosztalgiától elfogultan nézni a kilencvenes évek Batman filmjeit, anélkül is kegyetlen jók.
Az első két filmet Tim Burton rendezte – ez már önmagában garancia a minőségre. A Batmant 1989-ben mutatták be, a Batman visszatért pedig 1992-ben. Ezekben Michael Keaton játssza Bruce Waynet, és sokak szerint a mai napig ő a legjobb ebben a szerepben. A vélemény nem alaptalan, bár a gonosztevők sokkal emlékezetesebbek – ez pedig nem véletlen. Tim Burton ízlése itt összeér a képregény eredeti világával: Batman sötét hűvösségét vibráló, már-már rajzfilmfigurára emlékeztető bűnözők ellenpontozzák. Jack Nicholson Jokere máshogyan őrült, mint modern párja, de nem kevésbé hátborzongató. Zseniális Danny DeVito pingvinje is, és persze ott van Michelle Pfeiffer, mint Macskanő, aki egyáltalán nem a kedves tolvaj típus.
Tim Burton hatása erősen érződik a következő filmen, bár annak már „csak” a producere volt. A Mindörökké Batmant Joel Schumacher rendezte, és 1995-ben mutatták be. A gonoszok itt is pofátlanul erősek – Tommy Lee Jones, mint Kétarc, és Jim Carrey, mint Rébusz elképesztő párost alkotnak. Mellettük valóban eltörpül kissé az új Batman, Val Kilmer, aki talán nem volt a legjobb választás. Ezt viszont hamar elfelejti az ember, amikor meglátja a Batman oldalán Robinként feszítő Chris O’Donnellt, aki viszont egyszerűen tökéletes. A hangulat itt maradt a régi – képregényes, de közben kellően sötét is.
A sorozat talán leggyengébb darabja az 1997-es Batman és Robin. Lehet, hogy Tim Burton hiányzik az összképből, mert hiába tűnik fel két újabb emblematikus gonosztevő, valahogy nem ütnek annyira. Pedig Arnold Schwarzenegger teljesen jó Mr. Fagy, és Uma Thurman Méregcsókja sem rossz, de valahogy egyik sem eléggé sötét. A képi megjelenítésen is látszik, hogy ez a verzió szó szerint színesebb, mint a korábbiak – szerintem pont annyira, hogy az már kicsit zavaró legyen. George Clooney sármja is tompítja a batmani sötétséget, így csak Robin (még mindig Chris O’Donnell) hozza a megszokott formáját. Ez a film könnyedebb, mint a többi, így azoknak tetszhet nagyon, akik túl nyomasztónak találták a korábbiakat.
Az emberek óhatatlanul összehasonlítják ezt a szériát az új, Christopher Nolan-féle Sötét lovag trilógiával, pedig egészen más stílusú alkotásokról beszélünk. Nolan kiválóan helyezte át Batmant egy modern, realista környezetbe – ezzel viszont elkerülhetetlen volt jó pár képregényes elem elhagyása, mind a karakterek, mind a történet tekintetében. Tim Burton és Joel Schumacher filmjei azonban inkább arra törekedtek, hogy hangulatban és látványban egyaránt közel maradjanak az eredetihez – ezt pedig ők teljesítették kiválóan.
Képregényes mivoltuk miatt a régi filmek technológiájának elavultsága, ha lehet, csak hozzátesz az élményhez – ide nem illene a CGI, sem a modern kütyük. Amennyire Hans Zimmer denevérhang-szerűen lüktető zenéje tökéletes a Nolan filmekhez, úgy koronázzák meg Danny Elfman szimbólummá vált dallamai az egyébként is klasszikusnak számító jeleneteket – úgy, mint a Batmobil előgurulása a ködből, vagy Batman híres ugrása a háztetőről a rosszfiúkra.
A Viasat 3 nemrég újra leadta ezeket a filmeket, és ha valaki elszalasztotta volna, mindenképp ajánlom: nézze újra mind a négyet. Aki pedig valamilyen szörnyű véletlen folytán nem látta még őket: itt az idő! Tökéletes program a hűvös októberi estékre, és jó alapozás a közelgő Halloweenhez.
Szerző
-
Korábbi szerkesztő
Lélekben nyugdíjas angol öregúr, félig vulkáni – suttogó falak és nyikorgó ajtók rajongója. Álommunka: Superman és/vagy nagymama szelleme.
Trackback/Pingback