Kevés olyan film van a horror műfajában, amit kortól, nemtől, állagtól függetlenül imádok, de George A. Romero 1985-ös remekműve, a Holtak Napja ebbe a kategóriába esik. Tudom, hogy sokan az utóbbi időkben elkészült filmjei miatt annyira nem kedvelik Romero bácsit, de ha valamit feltétlenül meg kell nézni tőle, ez legyen az.
A történet cselekménye már a zombiapokalipszis kitörése után ki tudja hány hónappal játszódik. Egy kutatókból és katonákból álló csapat elbarikádozta magát egy régi földalatti bázisban, de az idő vészesen fogy, több tekintetben. Sarah (Lori Cardille) is egy kutató, ám ő főnökével, a poén kedvéért csak Frankensteinnek nevezett Dr. Logannel (Richard Liberty) ellentétben ő kezdetekben nem hisz abban, hogy az emberi húsra éhező élőholtak megszelídíthetők, ahogy az egyre inkább agresszívebb katonák sem. A dokinak mégis sikerül rájönnie, hogy a zombik megőrzik emberségük (vagy memóriájuk) egy részét, így megfelelő idomítással lehet őket kezelni.
Hol is kezdjem az áriát? Mondjuk ott, hogy Romero papa remekül eltalálta azt a finom egyensúlyt, amivel elválasztotta az emberek és emberek, valamint az emberek és az élőholtak közötti konfliktust. Egyik oldalon Rhodes (Joe Pilato), és az ő lassan megbomló elméje a fő bajforrás, valamint Miguel közlegény (Antonè DiLeo Jr.) totális bekattanása, és a film felénél szerzett sérülése. A másik balfélen pedig maga az élőholtak serege áll, akik napról-napra többen vannak a bázis környékén. Egy időben és egy helyen vannak a konfliktus gócpontok, de egészen a végéig külön kezeli őket Romero.
Másik nagy pipa a szereplők: Saraht mondjuk annyira nem tartom sokra, de vannak jó és jogos megszólalásai – hát igen, nem könnyű egyedüli nőnek lenni egy hapsikkal teli bázison. Rhodes is lehet, hogy kattant és teljesen kiszámíthatatlan, de őszintén, milyen legyen az ember, hogyha tudja, mindenfelől a halál les rá? Miguelt már az első pillanattól fogva vártam, hogy mikor és ki keze által huny el, de amit a zárójelenetben tett, amiatt megemeltem előtte a parókámat. Frankenstein pedig egyszerűen zseniális: tipikusan az az őrült tudós, aki emellett gyermeki csodálattal tekint az élőholtakra, míg őket vizsgálja, ellenben az embereket le se tojja – legalábbis Rhodesot.
Akik még lényeges a nagy egész szempontjából az John (Terry Alexander), a pilóta, és Willy (Jarlath Conroy), a mechanikus. Nem csak a végjátékban lesz nagy szerepük, de Sarah mellett ők az egyetlen józan tagok a filmben. Külön bírom Johnt, aki egy jelenetben rendesen kioktatja Saraht, és egy leheletfinom megjegyzésben felhozza a zombik létrejöttének körülményeit. Nem kell megijedni, nem vírustól vagy más hasonló maszlagtól lettek olyanok, amilyenek, hanem egy jóval elvontabb témát hozott fel:
„Megbüntetett minket a Teremtő. Átkot küldött ránk az ég. És most megláthatjuk, milyen is a pokol.”
Először csak pislogtam ezen mondatok hallatán, de ez messze a legeredetibb zombi kialakulási elmélet, amivel találkoztam. Utána jön csak a vírus, a sugárzás meg valahol leghátul kullog. A zombik stílusa is nagyon hiteles – pont olyan, amilyennek elvárnánk. Nem véletlenül mondom azt egy zombis filmre, hogy Romero-féle zombik vannak benne. Lassúak és lehet, hogy hülyék, de Csöpp (Howard Sherman), a „megszelídített” zombi például nagyon aranyos (igen, jól olvastátok), és képes volt nagyon is emberi reakciókra, például a sírásra. Csak gratulálni tudok.
Az ilyen dolgok miatt hasad meg a szívem, hogy tudom régen MILYET rendezett Romero, és most MIKET rendez öreg fejjel (Survival of the dead). A Holtak Napja nem véletlenül vált kulfilmmé: ijesztő, van hangulata és – zombik! A szereplői alakítások hitelesek, nincs fölös karakter vagy kötelező sablonelem, hanem egy kerek, letisztult egész ez a film. 2008-as Remakejéről pedig inkább szó se essen, az méltatlan arra is, hogy egy lapon emlegessék ezzel a filmmel.
Szerző
-
Alapító és szerkesztő
Főállású gamer, horror rajongó és anime szakértő. Sok mindenről szeretek és tudok beszélgetni, ezért is jó zombi módjára mindenki agyára megyek.
Trackback/Pingback