A bolygó neve: Halál (1986)

Ritkán gondolom úgy, hogy ha változik egy történetfolyamat rendezője, az jót tesz a szériának, pedig az Alien-filmeknél pontosan ez történt. Míg az 1979-es A nyolcadik utas: a Halált Ridley Scott rendezte, a második filmet már James Cameron – és állítom, hogy a rendező korai éveiben sokkal jobb műveket produkált, mint a mostani csili-vili filmecskéi.

A Nostromo szállítóhajó tragédiája után Ellen Ripley hadnagy (Sigourney Weaver) és macskája, Jonesy alvó állapotban bolyongtak az űrben, mígnem egy roncsmentő rájuk nem talált. Az azóta eltelt ötvenhét évben jócskán megváltozott a világ, de azért még akad valami, ami pontosan ugyanolyan kapzsi és csökönyös, mint volt, ez pedig a Weyland Vállalat. A cég ugyan meghallgatja Ripley történetét, és jegyzőkönyvbe is veszi azt, de mégis a nőt hibáztatják a Nostromo pusztulásáért, és még a pilótaengedélyét is bevonják. A meghallgatás végén azonban kiderül, hogy már évek óta élnek terraformálók az LV-426-on, de ők soha nem találkoztak a hadnagy idegenjeivel.

Nem sokkal később Carter Burke (Paul Reiser), a vállalat embere azzal ébreszti fel Ripleyt, hogy megszakadt az összeköttetés a kolóniával, és a vállalatnak szüksége lenne a nőre. A hadnagy hezitál, de végül mégis a felderítő csoporttal tart, ezúttal viszont otthon hagyja macskáját. Gorman hadnagy (William Hope) vezetésével a cég egy csapat katonát küld a bolygóra, hogy rendezzék a helyzetet. A csapatot már hosszú ideje együtt szolgáló elit katonák alkotják, akik nem riadnak vissza semmitől – legalábbis eddig nem tették.

Gyerekkoromban láttam először a filmet – és ha most mindenki azt gondolja, hogy egy általános iskolás kislánynak nem szabad megnéznie egy sci-fi horrort, az nagyon téved. Mivel a filmipar nagy részében főleg férfi főszereplők vannak, így egy lánynak igen nehéz azonosulnia egy-egy női (olykor katasztrofálisan semmitmondó) szereplővel, de ez nem így van Ellen Ripley-nél. Ripley rövid úton a példaképemmé vált, mert egy erős karakter – mind fizikailag, mind jellemileg –, aki megvédi a szeretteit, és bár retteg a szörnytől, mégis szembeszáll vele. Egy igazi példaképnek pedig pont ilyennek kell lennie. Ellen Ripley-nél jobban megalkotott női karaktert szerintem azóta sem tudott produkálni a hollywoodi filmipar, ez pedig igen szomorú, tekintve, hogy az első film 1979-ben készült.

Gorman hadnagy egy karót nyelt katonát alakít, aki megköveteli a rendet és a fegyelmet, ám elég hamar kiderül, hogy a tapasztalatnak viszont igencsak híján van. Tökéletes ellentéte Hicks tizedes (Michael Biehn), aki pedig már annyi landoláson vett részt, hogy konkrétan elalszik a zötykölődéstől. Persze Hickset nem csak ezért lehet szeretni – a férfi intelligens, kellően pimasz, de amikor helyt kell állni az idegenekkel szemben, akkor megteszi azt, amit kell – még akkor is, ha az egy átlag férfinak sértené az egóját.

Ugyan kevés szerepet kapott a csoport a pilótán kívüli egyetlen női katonája, de a Vasquez közlegényt alakító Jenette Goldstein mesterien alakítja a kőkemény női karaktert, aki nemhogy megenyhülne Drake közlegény (Mark Rolston) pimasz és csábos mosolyától, hanem még inkább megacélozza magát. Állítom, hogy Michelle Rodriguez a filmjei nagy részében a Jenette Goldstein által profi módon megformált latin-amerikai női karaktert hozza.

Bishopnak (Lance Henriksen), a csoport androidjának, elvileg semmilyen érzelmet nem kéne éreznie, mégis az az érzése a nézőnek, hogy van neki. Ezzel pedig éles ellentétet képvisel a korábbi filmben megismert tébolyult robottal. De Ripley nehezen tud túllépni előítéletein, és lássuk be, azok után, amin uszkve fél évszázaddal korábban átment, nekünk sem sikerülne.

Már régóta hangoztatom, hogy egy igazi sci-fi nem csak űrhajókról és/vagy földönkívüliekről szól, hanem tartalmaz egyfajta társadalomkritikát is, ez pedig A bolygó neve: Halálból sem hiányzik. A Weyland vállalat, mint a monopol cégek legnagyobbika, a trösztösödést ellenzők legnagyobb félelmeként van jelen a filmben. Ugyanakkor A bolygó neve: Halál tökéletesen bemutatja, hogy mi történik egy olyan céggel, aminek túl sok hatalmat adnak, de nem akad vetélytársa. Hogy mennyire képes elrugaszkodni a valóságtól, az etikától, az emberi jogoktól. Ha más is párhuzamot lát a Weyland Vállalat és az Umbrella Corporation között, az szerintem nem a véletlen műve, mert ezt a leckét nem elég egyszer megtanítani.

A bolygó neve: Halál tökéletesen ötvözi a sci-fit és a horrort, sokáig nem is látjuk a lényeket, de ismervén az előző film szörnyét, pontosan tudjuk, hogy miként néznek ki, és hogy mire képesek. A sötét és szűk helyek használata remek ötlet volt, azáltal még inkább nyomasztóvá tették a filmet, a falakból előbukkanó lények pedig az eddig minimális biztonságérzetet is megsemmisítik. Ráadásul most még többet láthatunk az idegenek „társadalmi berendezkedéséből”, valamint eszükről – az automata fegyverrendszer tesztelése a részükről bravúros.

A rendezői változat majd’ negyed órával több izgalmat kínál a nézőnek, és azt kell mondjam, nemhogy elnyújtja, ezáltal vontatottá téve a filmet, hanem ennek épp az ellenkezője valósul meg, mert az extra időben még több érzelmet kapnak a szereplők, a szörnyek még kegyetlenebbek, a rettegés pedig még tovább fokozódik.

A bolygó neve: Halált legalább egyszer mindenkinek látnia kell, de ha már egyszer beleszeretett, akkor többet sosem felejti el, és újra akarja majd látni.

Szerző

Catleen

Alapító és főszerkesztő

Mindig online kütyüfüggő, “csak még egy epizód” suttogó, űrhajó gyűjtögető kocka, digitális bennszülött. Igazi fangirl és PR munkatárs a Serenityn.

Korábbi cikkek

• Akciófilm2023-03-24Csak a dínók számítanak – 65 (2023)
• Dráma sorozat2022-12-30Vaják: A vér eredete (2022) – 1. évad
• Dráma sorozat2022-06-21A királyság (2009), 1. évad
• IDW2022-06-09Transformers: Éljen Megatron!