Catleen múlt heti, a Kardok királynőjéről írt cikkének olvasása közben rám tört a nosztalgia, és felrémlett bennem gyermekkorom egyik kedvence, aminek, bevallom, először még a címe sem jutott eszembe, mindössze csak vidám emlékfoszlányok villantak fel róla az elmémben. Viszont elég hamar sikerült a sorozatra bukkannom, újranéztem, és… Ööö… Nos, igencsak meglepődtem.
1801-et írunk, Jack Stiles (Bruce Campbell) pedig az Államok egyik legjobb titkos ügynöke, aki bár sorra menti meg Jefferson irháját, közben egy nagyszájú, éretlen, lusta szoknyapecér. Jack élete azonban merőben megváltozik, mikor az elnök Pulau-Pulaura küldi, egy kicsi, gyakorlatilag jelentéktelen szigetre Kelet-Indiában (ami még véletlenül sem a karibi térségben van, mint azt a magyar cím sugallja), ahol együtt kell dolgoznia Emilia Rotschchilddal (Angela Dotchin), a gyönyörű, megözvegyült angol kémmel, aki szabadidejében feltalálói babérokra tör. Kettejük feladata, hogy megakadályozzák Napóleon (Verne Toyer) befolyásának terjedését a térségben, valamint hogy borsot tőrjenek a sziget kormányzója – aki amúgy Napóleon bátyja –, Croque (Stuart Devenie), és az ő jobbkeze, Brogard kapitány (Stephen Papps) orra alá. Ám a két kém hiába jóval eszesebb és talpraesettebb, mint elleneik, néha ők is szorult helyzetbe kerülnek – ilyenkor pedig Jack magára ölti a helyi legendás nemzeti hős, a Daring Dragoon (aminek magyar fordítására nem emlékszem, és nem is találtam meg) köpenyét és álarcát, és sikerre viszi a küldetést, no meg útközben kicsit hátsón billenti a franciákat.
Ahogy újranéztem a sorozatot, úgy két-három epizód után két kérdés hasított belém: egy, hogyan adhatták le ezt nálunk anno szombat kora délután? És kettő, hogyan engedhették meg nekem a szüleim, hogy én ezt tíz-tizenkét éves fejjel nézzem? Ugyanis a Simlis Jack olyan, mintha egy tét nélküli rajzfilmsorozatot – egy olyat, ahol történjék bármi, az epizódok kiindulópontja mindig ugyanaz lesz – összegyúrtak volna egy nagyon pajzán restauráció korabeli vígjátékkal, ahol ugyan a szereplők nem ugranak egymásnak a színpadon, de amúgy minden lehetséges burkolt és kevésbé burkolt módon utalnak a szexre, és minden ezzel járó dologra – nálam azt hiszem, az volt az utolsó csepp a pohárban, mikor Jackék meglátogatták de Sade márki szado-mazo üdülőszigetét.
A sorozat először gagyinak és bugyutának tűnhet – aláírom, tényleg nem veszi magát komolyan –, mert semminek sincs tétje, mert nem jutunk benne sehová, mert a szereplők és az események fittyet hányak a logika és a fizika szabályaira, viszont a szériának van egy olyan utánozhatatlan bája, ami ha nem is elsőre, de három-négy epizód után magával ragadja az embert, és mire eljut a végére – ami nem telik bele sok időbe –, már sajnálja, hogy nincs tovább. Márpedig nincs, ugyanis a Simlis Jackből mindössze huszonkét epizód készült két szezonra szétosztva – 2000 januárjában indult az első, tizennégy epizóddal, majd jött egy nyári szünet, amit követően decemberig futott a második évad, amit nyolc epizód után elkaszáltak. Ám ez idő alatt a sorozatnak sikerült bezsebelnie egy Emmy-jelölést, méghozzá a legjobb intro-dal kategóriában – és tény, valóban nagyon fülbemászó az intrója.
A széria természetesen első sorban vígjáték, humora pedig négy komponense épül: a már említett szexuális utalásokra, Jack szellemes beszólásaira és néha erőltetett szóvicceire, a nemzetek közti súrlódásra (a durva amerikaiak, a visszafogott britek, meg a puccos-flancos franciák), valamint a legtöbbször anakronisztikus történelmi utalásokra és vendégszereplőkre. Ugyanis nem egy nagy történelmi személyiség megfordul Pulau-Pulaun a huszonkét rész alatt, köztük Lewis és Clark – akiknek Jack és Emilia mutatja be Sacagaweát –, Nagy Katalin cárnő – aki a lovát keresi, és aki amúgy 1801-ben mér úgy öt éve halott volt, de ez lényegtelen –, III. György király – aki, mint kiderül, a megtévesztés mestere –, és persze maga Napóleon, akit, a valódi Napóleon méreteit kifigurázva, a mindössze 81 centiméteres Verne Toyerrel játszattak el.
Ha engem kérdeztek, a Simlis Jack valami olyat alkotott, amit azóta se sikerült senkinek se utánoznia, és – mindössze huszonkét epizód ide vagy oda –mindenféle dramaturgiai nagyság vagy hatalmas csavar nélkül is megérdemli, hogy bekerüljön a klasszikusok közé.
Szerző
-
Alapító és főszerkesztő-helyettes
A kedves-naiv-romantikus macskamán, aki írói ambíciókat hajszol. Reménytelen fangirl és könyvmoly.