Három kedvenc író/rendezőm van a sorozatok világában: Joss Whedon, akinek örök favoritomat, a Fireflyt köszönhetem, Bryan Fuller, aki olyan kifacsart módon képes láttatni a világot, hogy azt senki sem tudja utána csinálni, és Aaron Sorkin, aki Az elnök embereivel, és annak pattogós és profi párbeszédeivel lopta be magát a szívembe – na meg azzal, hogy a világnézetünk, a véleményünk szinte teljesen egyezik. Így egyértelmű volt, hogy a Híradósokért is oda leszek, mivel ez szintén Aaron Sorkin zseniális elméjéből pattant ki. Ugyan egy teljesen más vonalat képvisel, mint Az elnök emberei, azért ez a sorozat is képes megmutatni, hogy az emberek mennyivel többek lehetnek önmaguknál, ha kapnak egy kis motivációt.
Will McAvoy (Jeff Daniels) valamikor régen zseniális híradós volt, szenvedélyes, élettel teli, egy olyan fickó, aki szomjazta az igazságot. De mára már pontosan ugyanolyan lett, mint az összes többi tévés: felszínes, pökhendi, aki el van telve önnön nagyságától. Ám egyik egyetemistáknak tett előadása során egy nem tervezett kirohanása következtében népszerűsége igencsak megcsappan, aminek következtében a mögötte álló stáb egyszerűen felmond. Will azonban még évekig szerződésben áll az ACN csatornával, így nincs sok választása, hogy mit tegyen a neve alatt futó Esti Hírórával.
Új stáb érkezik, akiket a zseniális újságíró, MacKenzie Hale (Emily Mortimer) vezet, de ez az újdonság nagyon nem fekszik Willnek, mert évekkel korábban Mac és ő jártak, és abból az évekig tartó kapcsolatból még mindig maradt valami érzelem a két ember között. Mac azonban sikeresen ráveszi Willt (na meg a csatorna vezetőit), hogy itt az ideje valódi újságírásba fogni, és bár ez szélmalomharc lesz, ami egy pillanatra sem áll meg, attól még a Híróra legyen az a hírműsor, ami utat mutat az amerikaiaknak. A közös munka még inkább feléleszti Willben és Macben az újságírás iránti szenvedélyt, de vajon csak ezt sikerül felélesztenie?
Az alkotók valódi hírműsorokat figyeltek meg, hogy reális képet alkothassanak az ott folyó munkáról. Ehhez pedig hozzájárul Sorkin profizmusa és idealizmusa, amely ennek a zseniális írónak ma már a névjegye – nem könnyű recept ez, és sajnos néha hiba is csúszik a számításba, de attól még az utóbbi öt év legimpozánsabban megírt sorozatáról van szó!
Epizódonként egy, már korábban megtörtént válságot vesznek alapul, és a hírműsorok arra adott válaszát mutatják be, illetve azt, hogy egy tökéletes világban milyen is lenne egy ilyen hír valódi tálalása. A pilotban például egy hatalmas olajszennyezésről van szó (gondolom, már mindenki halott a BP-ről), míg a hatodik epizódban a fukushimai atomkatasztrófáról. Sorkin pedig egyáltalán nem bánik kesztyűs kézzel a mostanában használatos újságírói fogásokkal – a manírral és a cukormázzal –, hanem kimondja a kőkemény igazságot, tele politikával és gazdasággal.
A nézőnek olykor már zavaró lehet, hogy gyakorlatilag minden egyes epizódban nálánál sokkal okosabb emberek beszélnek olyan dolgokról, aminek a felét sem érti (ne aggódjatok, volt, amit nekem is többször kellett megnéznem, hogy felfogjam), így megértem, hogy sokan elpártolnak a Híradósoktól. Azonban ebben a sorozatban nemcsak az újságírást fricskázzák olykor tanító célzattal, hanem a nézőket is, hiszen ha a közönség úgy dönt, hogy a minőséget választja, akkor egy idő után maguk a készítők változtatnak a műsorstruktúrán. Szélmalomharc ez, amit a sokszor emlegetett Don Quijote metaforával lehet a leginkább bemutatni.
A sorozat legnagyobb hibája, hogy a szereplők magánélete olykor túlságosan nagy hangsúlyt kap, így sok fontos perc veszik el, mondjuk amíg Maggie (Alison Pill), a Híróra társproducere sóvárog Don (Thomas Sadoski) után, aki korábban Willnek dolgozott, csak azután az ominózus kirohanás után otthagyta a műsort. Ez a túlnyújtott és folytonos problémáskodás egy idő után már az idegeimre ment, de nem mertem egy pillanatot sem kihagyni a sorozatból, mert Az elnök emberei óta tudom, hogy Sorkinnál minden szónak jelentősége van, és olykor a legapróbb jelenetekben rejti el a valódi mondanivalóját. Erre remek példa az a gyönyörű monológ, amikor Sloan (Olivia Munn), a Híróra pénzügyi elemzője beszél a gazdaságról, megmutatva, hogy ez terület nem csak számokból és kifacsart elméletekből áll.
Aaron Sorkin alkotásaiban nagyon kevés a negatív figura, és ez így van rendjén, hiszen itt nem valami ellen harcolnak a szereplők, hanem valamiért, és ez a néhány betű különbség hatalmas változásokat eredményezhet.
Szerző
-
Alapító és főszerkesztő
Mindig online kütyüfüggő, “csak még egy epizód” suttogó, űrhajó gyűjtögető kocka, digitális bennszülött. Igazi fangirl és PR munkatárs a Serenityn.
Korábbi cikkek
Akciófilm2023-03-24Csak a dínók számítanak – 65 (2023)
Dráma sorozat2022-12-30Vaják: A vér eredete (2022) – 1. évad
Dráma sorozat2022-06-21A királyság (2009), 1. évad
IDW2022-06-09Transformers: Éljen Megatron!
Trackback/Pingback