Gyerekek, ha a félelmetessége miatt nem akartátok eddig megnézni az új részt, üzenem, hogy ne higgyetek a trailernek. Na jó, tudom, nehéz átfogó képet adni egy egész epizódról vagy filmről alig fél percben úgy, hogy izgalmas, figyelemfelkeltő és még aránylag spoilermentes is legyen. Viszont némely vágó, na meg aki rábólint egy ilyen előzetes végleges tartalmára, annyira de annyira félre tudja vezetni a nézőket – ami ugye csak akkor derül ki, ha végignézed az művet –, hogy csak meglepetten pislogunk, vagy éppen felháborodunk, mert nem ezt ígérték nekünk.
A Listen is egy ilyen rész: a sherwoodi erdőben tett könnyed barangolás után a trailer egy igazi hátborzongató, plüssmaciszorongatós, éjjelnemalvós háromnegyed órát ígért nekünk – és akkor most itt jön a csupa caps lockos DE! Még mielőtt megijedne a mélyen tisztelt publikum, el kell mondanom, hogy ez az „átverés” egyáltalán nem a csalódással kapcsolható össze, hanem csak egy egyszerű ökölrázós Moffat-csavarról van szó. Az epizód egy zseniális és mindenféle szőrt felállító monológgal kezdődik, melyet a Doktor (Peter Capaldi) mond egyedül sétálva a TARDIS-ban. Ez a kis magánpárbeszéd egy érdekes professzori előadásként kezdődik, majd átcsap a sötétben rejtőzködő veszélyekre felhívó atyai figyelmeztetésbe, tökéletesen megadva az alaphangulatot egy félelmetes sztorinak. A Doki aztán fogja magát, és elcsalogatja a Danny Pinkkel (Samuel Anderson) randizó Clarát (Jenna Coleman) az étteremből, ahol éppen akkor tartózkodik, majd neki is előadja ugyanazt a tanmesét, amit már mi is hallhattunk pár perccel korábban.
A sötétségtől való félelem, azt hiszem, az összes ember számára ismert jelenség: valamilyen szinten mindenkit kiráz a gondolat, hogy ilyenkor bármit is tegyen, így ez az állapot tökéletes táptalajt biztosít a rémálmok számára. A Doktor is ezen a gondolatmeneten indul el, végül arra a következtetésre jut, hogy életében egyszer mindenki átéli ugyanazt a rémálmot: felébred, mert zajokat hall, felkapcsolja a lámpát, majd körülnéz, de nem talál senkit – és akkor hirtelen az ágy alól kinyúló kéz megragadja a bokáját. Miután kiderül, hogy Clara is tapasztalt már hasonlót, a Doktor egy telepatikus kapcsolatot létesít Clara elméje és a TARDIS között, hogy vissza tudjanak menni az időben ahhoz a pillanathoz, amikor Clara először álmodta ezt, és megnézzék, mi lakozik az ágya alatt.
Sajnos pont a csavart nem árulhatom el az egészből, de annyit igen, hogy – és ez nem csak a saját véleményem – a Listen a sorozat hosszú történetének egyik legjobb epizódja. Egészen konkrétan kapunk egy gyönyörű tanmesét a félelemről és annak természetéről. Végre olyan megvilágításban láthatjuk a félelmet, mint ahogy azt eddig csak nagyon ritkán mutatták meg nekünk: nem úgy, mint egy hátrányt, egy visszahúzó erőt, hanem mint egy olyan kvalitást, ami emberibbé és erősebbé tesz minket. Azt hiszem ez nem csak a gyerekekre lesz pozitív hatással, hanem például a szorongással, vagy a pánikbetegséggel küszködő felnőtteknek is hatalmasat dob az önbizalmukon. Clara Oswald pedig – egyszerűen nem tudok betelni ezzel a „lehetetlen lánnyal”– ismét bizonyította, hogy ő nem csak egy dísz a Doktor oldalán, hanem az időlord józan esze, és esetenként a nap megmentője.
Egy biztos: ezt az epizódot sokáig emlegetni fogja minden médiatípus és rajongó, és őszintén szólva van is miért – szóval le az összes kalappal Steven Moffat előtt. Ez az ember hiába játszik sokszor az agyunkkal és az érzelmeinkkel, ezek a dobásai egytől-egyig fantasztikusak. Jövő héten pedig egy különleges bankrablásban lesz részünk, úgyhogy a lézerkést ne hagyja otthon senki!
Szerző
-
Szerkesztő
Koncertmániás detektívgyakornok, kezdő anglofil, rendkívül utópista Metal Lady. Elfogult rajongó, egyben egy leendő exkluzív kutyasziget tulajdonosa.
Trackback/Pingback