Bizonyos szempontból a negyedik az ellentmondások évada: egyfelől sziporkáztak benne az írók, és abszurdabbnál abszurdabb – vagyis rettentő vicces – nyomozásokkal kényeztettek minket, másfelől viszont talán ez a szezon a legfeszültebb érzelmileg.
Mikor az előző évad végén magára hagytuk hőseinket, Beckettet (Stana Katic) éppen lelőtték – méghozzá sunyi módon lesből, pont, ahogy beszédet tartott Montgomerry kapitány (Ruben Santiago-Hudson) temetésén. Bár Castle (Nathan Fillion) egy pillanattal hamarabb észrevette a lövészt, és próbálta félrelökni Kate-et, elkésett, így csak arra volt lehetősége, hogy a haldokló nőt a karjaiban tartva szerelmet valljon neki.
Kate természetesen túléli a támadást (mindig is mondtam, hogy bármennyire is fájna, ebből a sorozatból bárkit ki lehet írni, Castle és Beckett kivételével), de állítja, hogy semmire sem emlékszik az esetből – arra se, hogy Castle elmondta neki, szereti. Ez persze elég gyorsan kiderül, hogy hazugság – Kate mindenre emlékszik, csak éppen nem csak testileg, hanem lelkileg is olyan szinten sérült, hogy még képtelen Rick szavait feldolgozni, és ezért dönt inkább a színjáték és amellett, hogy egyedül, barátai nélkül lábadozzon. Így mikor felgyógyulva visszatér a kapitányságra, már három hónapja nem beszélt az íróval – ám a szerelemes ember sok hülyeséget csinál a kedveséért, ezért Kate-nek is viszonylag hamar sikerült rávennie Castle-t, hogy dolgozzon ismét vele. Ám időközben a férfi is összeszedett egy titkot: felhívta őt egy rejtélyes Mr. Smith, Montogmerry egy régi barátja, akinek a kapitány még a halála előtt átküldött egy aktát, benne olyan bizonyítékokkal, amivel börtönbe lehetne küldeni Beckett anyjának gyilkosát. Mr. Smith tudja, ki az elkövető, és egyezséget is kötött a gyilkossal: ő nem teszi közzé az akta tartalmát, így Kate, egészen addig, amíg nem zargatja az anyja ügyét, biztonságban van – arról pedig, hogy a nő ne nyomozzon, Castle-nek kell gondoskodnia.
Mint ahogy a bevezetőben említettem, egy érzelmileg nagyon feszült, titkokkal teli szezonról van itt szó. A negyedik évadra eljutottunk arra a pontra, mikor már nem az a kérdés, hogy Castle és Beckett szereti-e egymást, sőt, nem is az, hogy ezt hajlandóak-e bevallani maguknak, hanem az, hogy mikor lesznek lelkileg készen arra, hogy bevallják a másiknak titkaikat, és hogy mikor fognak készen állni egy kapcsolatra. Ez persze rengeteg feszültséghez vezet, főleg az évad végén, mikor is szó szerint és jelképesen is robban a bomba – ami miatt, bár az utolsó négy-öt rész haláli ötletekre épül, egy nagyon is nyomasztó melankólia lengi be őket. Viszont az írók zsenialitását mi sem jelzi jobban, mint hogy az évad utolsóelőtti részében ezt a nyomasztó feszültséget egy, gyakorlatilag harminc másodperces monológban úgy fel tudták oldani, hogy csak annyi maradt belőle, hogy abból táplálkozhasson a szezonfinálé.
A negyedik évaddal amúgy egy új állandó szereplőt is behoztak a készítők: ő Victoria Gates kapitány (Penny Johnson Jerard), aki Montgomerry helyét foglalja el a kapitányság élén. A nő Montgomerry szöges ellentéte: a belső ellenőrzéstől érkezett, szigorú, de igazságos, eszes, hatékony, és nem tűri a tréfát. Így gondolom az sem meglepő, hogy Castle-t sem bírja. Legalábbis az elején egyáltalán nem – persze, később megenyhül irányába, de erre a negyedik évadban még ne számítsunk. Gates amúgy tipikusan az a karakter, aki lassan ássa be magát az ember szívébe – először kissé ellenszenves, később viszont szembesülünk vele, mennyire jó fej is vaspáncél alatt, és hogy milyen baromi jó humorforrásként funkcionál állandó konfrontációja Castle-lel.
Ami a mellékszereplőket illeti, véleményem szerint a legérdekesebb történetszála Alexisnek (Molly C. Quinn) van ebben a szezonban: miután pasija, Ashley (Ken Baumann) szeptembertől a Stanfordon, Kaliforniában folytatja tanulmányait, Alexis szembesül a távkapcsolat nehézségeivel, és miután visszautasítják kérelmét, hogy egy fél évvel hamarabb elkezdhesse az egyetemet, életében először él át valódi csalódást, ami miatt egészen megváltozik az is, hogy tekint saját magára. Vele ellentétben Marthának (Susan Sullivan) ezúttal ennyire összefüggő történetszála nincs, viszont irányítgatja kis színésztanodáját, ami rengeteg humoros helyzethez vezet – főleg, mikor Castle nappalijában próbálja diákjaival a Lear királyt –, és főleg az évad vége felé rengeteg, szinte már karakteridegenül bölcs tanáccsal látja el fiát. Ami pedig az őrsbeli bandát illeti: Espo (Jon Huertas) és Lanie (Tamala Jones) kapcsolata meginog, Ryan (Seamus Dever) viszont – igaz, némi gubanc és undorító, zöld lötyi után – összeköti az életét Jennyvel (Juliana Dever).
Az a baj ezekkel az évadértékelőkkel, hogy teljesen mindegy, mennyit írok, folyamatosan úgy érzem, hogy rettentő fontos dolgokat hagyok ki (például már arra kis viccre is régóta ki szerettem volna térni, hogy a rajongók folyton Kate hajából állapítják meg, hogy melyik évadból származó jelenetet is látnak, de tessék, most ez is csak zárójelbe szorult), és most is, ennek a cikknek az írása közben döbbentem rá, hogy a Castle-ben megjelenő szimbólumokról és motívumokról még nem is beszéltem, pedig van benne egy pár. Kezdjük talán azzal, ami ebben a szezonban jelent meg először: a hinta. Az évadpremierben, a nő felgyógyulása után Castle és Beckett kinn a parkban, egy hintán ülve beszélget először – azóta, ha a kettejük kapcsolatában valami fordulópont következik be, az szinte mindig ennél a hintánál történik, aminél a mai napig már négyszer jártunk. Aztán ott van természetesen a kávé, ami Nathan Fillion szerint olyan, mint Rick és Kate reggeli csókja, olyan, mintha szavak nélkül azt mondanák, „jó reggelt, szívem, hogy vagy?” Azt is fontos megfigyelni, hogy a sorozat folyamán ha valami diszharmónia van a két karakter közt, akkor vagy nem hoznak a másiknak kávét, vagy nem fogadják el, amit felajánlottak nekik. Ott van még a negyvenhetes szám: Jerry Tyson az előző évadban a 47-es szobából szökött meg; Castle és Beckett először a negyvenhetedik epizódban csókolózott; több, kiemelten fontos jelenet pontosan negyvenhét másodperc hosszú; és természetesen ott van ebben az évadban a 47 másodperc című epizód (a rajongók amúgy még számos helyen felfedezték ezt a számot, bár ezek egy része már eléggé erőltetett).
Ezeken kívül vannak olyan dolgok, amik bár csak egyszer hangzottak el, mégis beleivódtak a rajongók elméjébe, és szinte közmondásosak lettek: ilyen az alma (Castle „biztonsági szava” a pilotból), a cseresznye (Castle szerint Beckettnek cseresznyeillata van a Vámpírok alkonyában), a 105. oldal (ahol a szexjelenet található a Hőhullámban – ami amúgy az én példányomban a 150. oldal környékén található, de nekem puhaborítóval van meg a könyv, úgyhogy a keménytáblásban tőlem még lehet a 105. oldalon), az előző cikkemben emlegetett „értelmet nyernek a dalok”-mondat, és még sorolhatnám. Röviden: a Castle tele van szimbólumokkal.
És akkor már csak a szemezgetés az esetekből, és le is zárom ezt a cikket: Castle-éknek meggyűlik a baja egy képregényből kilépett igazságosztóval, egy kísértetjárta házzal és pár zombival. Találnak vértócsát hulla nélkül, megjárják Atlantic Cityt, ahol a srácok Elvis-jelmezt öltenek, és rövid ideig gondját viselik egy kutyának is. Castle és Beckett egyszer egymáshoz bilincselve ébred, mikor is egy tigrissel kell megosztozniuk a pincén, amibe zárták őket, Castle és Martha túsz lesz egy bankban, teszünk egy kis kitérőt 1947-be és a tündérmesék világába, és még egy neves vendégszínész játékával is kényeztetnek minket – ez pedig nem más, mint Adam Baldwin, vagyis a Firefly Jayne Cobbja. Ugye, hogy megmondtam, hogy ebben az évadban vannak a legötletesebb esetek?
A szezon amúgy végre egyszer kifejezetten boldog hangnemben ér véget – akkor is, ha az utolsó jelent egy elég sötét előreutalás a következő évadra. Ami viszont közvetlen előtte történik, arra már négy évad óta vártunk, és bár nem mondom ki, hogy mi is az, gondolom, már mindenki rájött, miről is beszélhetek – de akár igen, akár nem, tessék megnézni az epizódot, és olvadozni a végén egy sort!
Szerző
-
Alapító és főszerkesztő-helyettes
A kedves-naiv-romantikus macskamán, aki írói ambíciókat hajszol. Reménytelen fangirl és könyvmoly.
Trackback/Pingback