Aki ismer, az tudja, hogy irtózom a horrorfilmektől, és gyakorlatilag minden horror-szerűségtől (tisztázzuk: nekem rémálmaim voltak az Eleven testektől), ám van egy-két alkotás – tényleg, egy kezemen meg tudom őket számolni –, amik a műfaj határmezsgyéjén mozognak, ám mégis hajlandó voltam megnézni őket, és még egészen tetszettek is. A mostanában napvilágot látott hírek fényében nagyon is találó módon az egyik ilyen film A pokolból, ami Hasfelmetsző Jack történetébe épít be egy új csavart.
1888, London Whitechapel kerülete. A Nichols banda védelmi pénzt követelve rettegésben tart egy csapatnyi szajhát – Martha Tabramot (Samantha Spiro), Polly Nicholst (Annabelle Apsion), Annie Chapmant (Katrin Cartlidge), Liz Stride-ot (Susan Lynch), Kate Eddowst (Lesley Sharp) és Mary Kellyt (Heather Graham) –, akik végső elkeseredésükben egy volt társukhoz, Ann Crookhoz (Joanna Page) fordulnak segítségért, aki rabul ejtette egy gazdag festő, Albert (Mark Dexter) szívét, akihez később feleségül is ment, és gyereket is szült neki. Ann megígéri a nőknek, hogy megszerzi nekik a pénzt, ám megkéri őket, hogy figyeljenek kislányára, amíg a férjével van. Amikor viszont Mary Kellyék visszaviszik a kis Alice-t, szemtanúi lesznek, ahogy ismeretlenek elhurcolják előbb Albertet, majd Annt is. Az incidens után pedig nem sokkal brutálisan meggyilkolják Marthát. Az ügyben az ópiumfüggő, és a drogtól látomásokat látó Abberline felügyelő (Johnny Depp) vezeti a nyomozást, oldalán hűséges segítőjével, Godley őrmesterrel (Robbie Coltrane). A felügyelő lelkiismeretesen kutat a gyilkos után, ám újra és újra akadályokba botlik, mivel az ügy jóval nagyobb és szövevényesebb, mint azt bárki is gondolhatta volna – miközben a tettes, akit hamarosan már Hasfelmetsző Jack néven ismernek, sorra tizedeli a whitechapeli szajhákat.
A film történetileg és hangulatilag egészen rendben van. A sztori szövevényes, néha talán túlságosan is , ám a végére szépen összeérnek a szálak, és bár kicsit el kell gondolkodunk rajta, hogy akkor pontosan mi is történt itt, azért miden logikus. Ami a hangulatot illeti, attól szinte végig borsódzott a hátam – a rendezőknek (ugyanis egy testvérpár az elkövető) sikerült egy olyan atmosztférát és ütemet kialakítania, amitől végig libabőrös volt a karom, és bármikor készen álltam rá, hogy felpattanjak a helyemről. Viszont tény, hogy néhol elég lassú a történetvezetés, amitől a film néha az unalmasság határán egyensúlyoz.
Ami a színészi játékot illeti, Johnny Depp korrekten, egész mélabúsan, kevés, de érdekes kilengéssel hozza a felügyelő figuráját – az alakítása kissé unalmas, de azért egész színvonalas iparos munka. Én személy szerint Robbie Coltrane Godley-ját sokkal érdekesebbnek, sokkal élettel telibbnek találtam. A szajhák nem lettek annyira elmélyítve – persze részben azért, mert többen közülük elég gyorsan elhaláloznak –, de a történetben elfoglalt szerepüknek teljes mértékben eleget tesznek, és Heather Graham Mary Kellyje is kifejezetten szerethető és érdekes.
A képi világ azonban már eléggé felemás: Whitechapel szörnyűségeinek margóra szorított bemutatása remek, a háttérben feltűnő csövesek, a piszok, a szajhák, a dologház, mind rettenetesen erős, és az alaphangulat megadására is tökéletes. Viszont a londoni látképek – az épületek sziluettjei a lemenő nap fényében – borzalmas és szimplán gagyi. Arról meg már ne is beszéljünk, hogy azzal, hogy a csúcsponton teljesen elfeketítették Jack szemét, erősen túllőttek a célon.
A szajhák hulláival viszont csak nagy óvatosan mutogatták – elvágott torkokat és falra fröccsent vért láthatunk eleget, de gyakorlatilag semmi durvábbat. Az utolsó gyilkosságnál a kamera sose fókuszál rá a hullára – amit amúgy Jack a legszörnyűbb állapotban hagyott hátra, olyannyira, hogy még a London Dudgeonban is, ahol amúgy az angol történelem legsötétebb fejezeteivel kerülhetünk testközelbe, egy sötét szobában mutatják be, ahol éppen csak egy pillanatra kapcsolják fel a villanyt, hogy a vendég agya azt felfogja, hogy ott egy holttest, de azt már nem, hogy milyen állapotban van –, az mindig csak egy vörös pacaként jelenik meg a háttérben. És mikor a többi áldozattal van dolgunk, akkor is a „lényeges” részeket mindig takarja az alsószoknya – rövidebben: éppen csak annyi vért és szétdarabolt testet tettek a filmbe, hogy még beleférjenek a tizenhatos korhatárba.
A pokolból egy jól megkomponált, intelligens és egészen hátborzongató alkotás, aminek ugyan megvannak a maga hibái, és kétlem, hogy egy nap majd klasszikus lesz belőle, de azért egy egészen korrekt és kellemes kis film – már amennyire egy olyan mozi kellemes lehet, ahol gallonszámra folyik a vér.
Szerző
-
Alapító és főszerkesztő-helyettes
A kedves-naiv-romantikus macskamán, aki írói ambíciókat hajszol. Reménytelen fangirl és könyvmoly.
