A csavarokkal teli nyolcadik évad után jön a még több kavarással teli kilencedik. Ezt a szezont nem is lehetne jobban összefoglalni pár szóban, mint hogy kavarásleves, utána sült kavarás kavaráskörettel, és kavarásszósszal. Nyilván túlzok egy kicsit, de az biztos, hogy nem lehet unatkozni ezeken a részeken sem – én konkrétan elég gyakran azt vettem észre saját magamon, hogy kapkodom a fejem: „Mivanmivanmivan?”
Menjünk akkor csak szépen sorban, és kezdjük az első számú kanálforgatóval, mindenki kedvenc (khm) Metatronjával (Curtis Armstrong). Ezen a szinte kizárólag cenzúrázni való szavakkal leírható Isten csatlósának köszönhetően ugyanis az első epizódra egy bukott angyal-tenger lepi el a Földet – ezen átok alól természetesen Őfelsége kivétel. Tervének katalizátoraként meg ki mást választhatott volna, mint a kiskutya-lélekkel megáldott, naiv és végtelen megfelelési kényszerrel rendelkező Castielt (Misha Colins), aki a történtek miatt természetesen leginkább saját magát okolja. Szerencsére azért egy-két rész múlva ugyanannyira akarja majd saját kezűleg megfojtani az említett bűnbakot, mint Dean (Jensen Ackles), Sam (Jared Padalecki), valamint a rajongótábor 99,999 százaléka.
A „Legproblematikusabb egyén versenyének” második helyezettje pedig egy Abaddon (Alaina Huffman) nevű démon, aki csak úgy gondolt egyet, és az időben ugrálva eljutott a jelenkorig, majd fejébe vette, hogy letaszítja Crowleyt (Mark Sheppard) a Pokol trónjáról. Abaddon egy rendkívül ambíciózus, sokszor könyörtelen és militáns vörös, aki nem mellesleg erősebb minden más pokolfajzatnál – igen, még Crowleynál is –, hiszen ő egy Lovag. A Pokol Lovagjairól azt kell tudni, hogy ők Lucifer első mesterművei, így hát rendkívüli képességekkel rendelkeznek – gyakorlatilag megállíthatatlanok. Egyedül azzal a fegyverrel lehet őket megölni, mellyel Káin is lemészárolta anno a testvérét, Ábelt. A fegyver önmagában viszont nem elég: kell hozzá Káin Pecsétje is, ami kiegészíti és varázserővel ruházza fel a fegyvert. Mivel a fiúk mindenképp el akarják tenni láb alól Abaddont, ezért fel is keresik Káint (Timothy Omundson), aki testvére és szerelme halála óta gyakorlatilag remeteként él. Eleinte viszolyog, de végül segít a srácoknak – az ő jelentősége ennyiben ki is merül a történések szempontjából.
A következő alanyok a dobogó aljára még épphogy felértek, de nem kevésbé bajosak, mint az előbb említett kettő. Nem a sorozatbeli karakterekről van szó ebben az esetben – és most tessék nagyon figyelni: az írók a hunyók. Hogy miért? Nos, beszéljünk egy kicsit az alkotói semlegességről. Én személy szerint nem követelem meg, hogy egy írónak ne legyen kedvenc „gyermeke”, mert mindnyájan emberek vagyunk, az embereknek pedig általában vannak érzelmei, amiket nem tud csak úgy figyelmen kívül hagyni. De amikor annyira lelkes ez a rajongás egy bizonyos szereplő iránt, hogy az már az előadásmódban is nyomot hagy, na az már felháborító. A kilencedik évad pedig sokszor nagyon jó példája annak, hogy mennyire Dean-központú lett az Odaát – ez mondjuk nem kizárólag Jeremy Carver „hibája”, hanem talán még Eric Kripke idején üthette fel a fejét. Komolyan mondom, nem tenne különbséget, hogyha véletlenül szezon közben Dean Winchester Show-vá keresztelték volna át a szériát. Ezzel a problémával kapcsolatban az sem lehet valós ellenvetés, hogy nekem Sam a kedvencem, és emiatt féltékeny vagyok Deanre, mert ezt más is észrevette rajtam kívül. Az már csak hab a tortán, hogy Samet harmincéves kora ellenére is úgy kezelik, mintha még mindig kisgyerek lenne. Nem számít, hogy Deannel együtt ő is vadász-neveltetést kapott, és jobban ért a fegyverekhez és az önvédelemhez, mint egy seregnyi kommandós. Mellesleg néztek már rá ezek Jared Padaleckire? Az ember egy karjával négy tagot le tud gyűrni egyszerre, a másikkal meg addig ír egy tízezer szavas esszét. De nem, becsüljük alá mind a külső, mind a belső adottságait, és csináljunk belőle gyakorlatilag egy férfibőrbe bújtatott, bajba jutott hercegnőt, aki minden lépése után a daliás herceg karjaiba borul. Jah, és közben állítsuk be őt bűnbaknak. Nagyon mérges voltam az írói brigádra ezen húzásaik miatt, de szerencsére az évad közepe-vége felé sikerült valamennyire kijavítaniuk ezeket a baklövéseket.
Huh, na jó, nagy levegő. Nos, igen, pontosan ilyen érzelmi reakciókra utaltam az imént az ember szívéhez nőtt karakterekkel kapcsolatban. Valamilyen szinten a Dean-rajongókat is megértem, hiszen nekik sem volt soha könnyű dolguk – a mostani szezonban pedig végképp nem. Ami a fináléban történik vele, az brutális, de nem meglepő, hiszen már nagyjából a harmadik évad óta épülget ez a történetszál, ami most beteljesül, méghozzá történetvezetési szempontból gyönyörűen. Ez természetesen nem nyújt vigaszt, viszont – és most kárörvendő leszek – legalább most nem Sam Winchester lesz az ügyeletes fekete bárány.
Szerző
-
Szerkesztő
Koncertmániás detektívgyakornok, kezdő anglofil, rendkívül utópista Metal Lady. Elfogult rajongó, egyben egy leendő exkluzív kutyasziget tulajdonosa.
Trackback/Pingback