Könyvek megfilmesítése mindig veszélyes játék – mi maradjon meg, mit vágjanak ki, mit írjanak át, mit tegyenek hozzá? Nem kis egyensúlyozásba telik, mire meglesz az a képlet, ami alapján egy jó könyvből jó filmet lehet készíteni – olyat, ami kielégíti a könyv rajongóit, viszont a regény-szűzek is megértik. Szerencsére a Csillagainkban a hibának többé-kevésbé sikerült megtalálnia ezt a képletet.
A film történetét, koncepcióját, most nem fogom taglalni – aki nem ismeri/érdekli, az olvassa el a regényről írt cikkemet. Ehelyett inkább rögtön rátérnék magára mozira.
A történet nagyon szorosan követi a regény cselekményét, főleg az elején – pár kihagyástól eltekintve, amire később majd még rátérek, szinte oldalról-oldalra, nagyon apró eltérésekkel: például Hazel (Shailene Woodley) és Augustus (Ansel Elgort) a filmben először az előcsarnokban, és nem a pincében találkozik, és mikor Hazel átmegy a sráchoz, csak beszélgetnek, nem nézik a V, mint vérbosszút. Sok párbeszédes rész, valamint voiceoverben Hazel narrációja is szóról-szóra át lett emelve, ami, azt kell, hogy mondjam, nagyon jót tett a filmnek.
A második felét – onnantól kezdve, hogy visszaérnek Amsterdamból – viszont már kicsit darabosnak éreztem. Jó, persze a könyv is kicsit epizodikus volt ebből a szempontból, viszont úgy érzem, a filmben dolgozhattak volna rajta, hogy egy kicsit jobban összekössék, szebb átvezetést adjanak a jeleneteknek. Azért viszont jár a piros pont, hogy ami durva, ronda volt a könyvben, azon a filmben nem is próbáltak finomítani.
Pár dolog azért kimaradt a széles vászonra készült verzióból, ezek közül volt, aminek kimetszésére én is rábólintottam volna, és volt, amit azért hiányolok. Az előbbi kategóriába tartozik Hazel rák előtti barátnője, Kaitlyn, akiről a filmben még csak említés sem esik, de nem is hiányzik. A történet tökéletesen pörög nélküle is. Amit viszont hiányoltam, az Isaac (Nat Wolff) vak videojátéka – ezt már a könyvben is nagyon érdekes mozzanatnak tartottam, és nem kellett volna sokat változtatni a filmen, hogy bele lehessen rakni, úgyhogy ezt sajnáltam. Ha viszont már Isaac: nagyon örültem neki, hogy a jelenet, amiben szétveri a trófeákat, viszont belekerült a filmbe, és ráadásul még remekül is oldották meg – esküszöm, az a kedvenc jelenetem.
Amit még kicsit hiányoltam, az a könyv filozofálása – persze, ezt nem vágták ki teljesen, csak visszavettek belőle kicsit. Magritte pipája és a Vörös talicska például belekerült a késztermékbe, a Maslow-piramis már nem, mint ahogy Hazel számos más eszmefuttatása sem. Ezzel alapvetően nincs probléma, mert elismerem, hogy ha ezek tényleg mind beépítették volna a filmbe, akkor egyrészt rettentő lassú, másrészt rettentő hosszú lett volna. Tehát ez a film potenciális értékéből nem vesz el, csak hát ez egy olyan oldala a történetnek, amiben a könyv magasan vezet.
Ezen felül is volt még pár apróság, ami eléggé piszkálta a csőrömet. Például az, hogy miután egy az egyben átvették a könyvből az e-maileket, és ezek szövegét meg is mutatták nekünk, egyszer láthattuk, hogy Grace-ék Amszterdamban, csak úgy, mint a könyvben, a Filosoofban fognak megszállni – ám mégis, mikor Hazel üzenetet hagy Gusnak, a szálloda levélpapírján egy teljesen más név áll. Meg akkor ott van Hazel – nem létező – sebhelye is. A lány a könyvben említi is, hogy műtötték a torkát, a filmben még egy flashback is van, amiben mutatják, ahogy készítik elő a műtétre, sebhely viszont semmi – amiért haragszom, mert ha a Harry Potternél tíz éven keresztül képesek voltak felfesteni Daniel Radcliffre a villám alakú sebhelyet, de még a Grace Klinikában is figyeltek azért pár hónapig arra, hogy az autóbalesete után Callie-nek látszódjon a hege, akkor a sminkesek itt is elbírtak volna ezzel a feladattal pár hétig. Valamint, a Red Band Society után rövid időn belül másodszor is szeretném emlékeztetni Hollywoodot, hogy a kemótól nem csak a haj, hanem minden testszőrzet kihullik – vagyis ha a szegény, tizenhárom éves Hazelt játszó gyerekszínésznek leborotválták a fejét, akkor már igazán lekaphatták volna a szemöldökét is. Az úgyis hamarabb visszanő.
Ami a színészi teljesítményt illeti, a főszereplőket alakító fiatal színészek nagyon jók voltak, sőt, még a Peter Van Houten játszó Willem Dafoe is tetszett, némelyik mellékszereplővel akadtak problémáim. Hazel anyja (Laura Dern) elég idegesítő volt, az arcára sokszor fagyott erőltetett vigyor, és néha a mozdulatai is túl feszesek voltak, bár van egy olyan érzésem, hogy ez inkább rendezői utasításnak tudható be, mintsem rossz játéknak. Hazel apja viszont… olyan semmilyen volt. Üres. Egy arckifejezés, kevés hangjáték – bár Sam Trammell még őszbe forduló kecskeszakállával is egészen cuki, most néha le bírtam volna kaparni a képernyőről. Rajtuk kívül még, azt kell, mondjam, hogy bár Lotte Verbeek nem volt rossz Lidewij szerepében, de azért Geillis figurája az Outlanderben jobban áll neki.
Mindent egybevetve, bár én még mindig a könyvet preferálom, jól sikerült a megfilmesítés – az alkotóknak sikerült egy olyan művet összehoznia, amire büszkék lehetnek, és amit megnézve remélhetően számos tini – és nem tini – kap majd kedvet a könyv elolvasására, ha ezt eddig még nem tette volna meg.
Szerző
-
Alapító és főszerkesztő-helyettes
A kedves-naiv-romantikus macskamán, aki írói ambíciókat hajszol. Reménytelen fangirl és könyvmoly.
Nekem pont, hogy a szülők karaktere volt a legérdekesebb. Az anya karakterénél én is észrevettem a feszes mosolyokat, de szerintem az nem hiba, hanem így reagál az egész dologra, kicsit nem tudja, hogy kezelje. Az apa is ilyen.
Az ő drámájukból szívesen láttam volna még többet, hiszen szörnyű ami velük történik.