Már elég régóta tervezgettem ezt a könyvet, de valami mindig közbejött – hosszú az olvasmánylistám, na –, ám végre sikerült sort kerítenem rá. És azt kell, hogy mondjam, nagyon megérte – utoljára talán az Egy különc srác feljegyzései ébresztett bennem ennyi gondolatot.
Hazel haldoklik – de ez nem újdonság: tizenhárom évesen, három évvel ezelőtt diagnosztizálták gégerákkal, ami azóta kiterjedt a tüdejére is, és betegsége már felismerésekor is gyógyíthatatlannak minősült. Az egyetlen dolog, ami némi időt kölcsönöz neki, egy kísérleti gyógyszer, ám senki sem tudhatja, meddig tart annak a hatása, és még így is mindenhová magával kell vinnie az oxigénpalackját. Állapota miatt Hazel csendes és zárkózott, szívesebben olvas és néz reality show-kat, mintsem hogy emberek közé járjon, ám szülei ragaszkodnak hozzá, hogy minden héten részt vegyen egy rákos fiataloknak tartott segítőcsoport ülésén. Itt ismerkedik meg Augustusszal, akinek egyik lábát csontrák miatt amputálni kellett. A két fiatal közt elég gyorsan kölcsönös szimpátia alakul ki, és mire Hazel kettőt pislant, már kedvenc könyvet cserélnek. Gust pedig ugyanúgy rabul ejti Hazel kedvenc könyve, a Mennyei megbántás, mint a lányt – csakhogy van egy probléma: a könyv egy mondat közepén ér véget, a srácokat pedig majd’ megeszi a kíváncsiság, hogy hogy végződik a regény szereplőinek története. Csakhogy az író, Peter Van Houten már vagy tíz éve nem publikált semmit, és már Amsterdamban él. Gusnak viszont sikerül felvennie vele a kapcsolatot, és megszerveznie, hogy Hazellel meglátogathassák az írót.
A Csillagainkban a hiba már csak a témájából adódóan – ha a főszereplőink rákosak, annak már nem lehet jó vége – nem egy könnyű, vidám olvasmány, viszont John Greennek sikerült nem kevés szellemességet belecsempésznie a regénybe. Mielőtt olvastam volna, sokaktól hallottam, hogy a történet erőssége az, hogy a dráma mellett erős a humor-szál is – én ezt így mondjuk nem egészen mondanám. Nem az a humor van benne, amitől az ember felkacag, hanem inkább egy kis akasztófahumorral megspékelt, szórakoztató szellemesség – amolyan igazi, kicsit megkeseredett tinédzserszemlélet. Mert a szereplők tényleg tinédzserként gondolkodnak, ám olyan tinédzserként, akik életére rányomta a bélyegét betegségük, és ezért életszemléletük megváltozott – és ez gyönyörűen, valóságízűen-szagúan jön át.
Egy másik dolog, ami nagyon tetszett, hogy sok más YA-regénnyel ellentétben Gus karaktere nem lett misztifikálva. Gus nem egy tinilány vágyálmaiból kilépett, tökéletes szőke herceg fehér lovon – szőke haj, ló és nemesi rang nélkül –, hanem első sorban egy pasi, aki bár nagyon édesen udvarol, véres videojátékokat játszik, ezekről olvas, bánja, hogy tizenhét évesen még szűz, és tényleg első sorban pasiként gondolkodik és cselekszik, nem pedig úgy, mint egy kvázi-báb, aki azért létezik, hogy a női olvasók minden igényét kielégítse (ellentétben mondjuk a Forgotten férfi főszereplőjével), és ezt már csak írástechnikai szempontból is érdemes megfontolni.
És igen, a nehéz téma mellett néhol a filozófia tartalom is nehéz – ugyanis igen, Hazel rengeteget elmélkedik a regény folyamán, és nem csak úgy a világba, hanem nagy gondolkodók és művészek alkotásaira alapozva. Meg aztán persze ott van Gus a metaforáival és Peter Van Houten a maga filozófiáival, amiket még én sem értettem mindig, vagy legalábbis nem voltam képes a sztorihoz kapcsolni.
És most szeretnék reflektálni a bevezetésemre, miszerint sok gondolatot ébresztett bennem a könyv. Ezek nagy részébe nem szeretnék belemenni, mert egyrészt teljes megértésükhöz szükséges a regény ismerete, másrészt pedig ha nekiállnék, ez a cikk lenne vagy tíz oldalas. Úgyhogy csak egy gondolatot szeretnék kiemelni: miért az manapság a fixa ideálunk, hogy minden könyv, aminek a szereplői tinédzserek, Young Adult irodalomnak számít? Mert olvastam a Csillagainkban a hibát, egyre-másra akadtam bele nagyon is megfontolandó gondolatokba és olyan elméletekbe és szépirodalmi, szépművészeti alkotásokba, amikkel csak egyetemi tanulmányaim során találkoztam – és más sem járt a fejemben, minthogy lehet, hogy a művet eredetileg tényleg a tizenéveseknek szánták, és hogy lehet, egy tizennégy-tizenhat éves olvasó már képes a könyv üzentét, ha nem is teljes egészében, de lényegében értelmezni, ám ez az üzenet olyan, amit nem lenne szabad a kamaszokra korlátozni, a regény műfaji besorolása miatt a felnőtt olvasóközönség nagy része mégis elsiklik fölötte. Ami nagyon-nagy kár, mert ez egy olyan könyv, amit tényleg mindenkinek megérné elolvasni. Sőt, továbbmegyek: mostanában fel-felbukkan a médiában, hogy frissíteni kellene a kötelező olvasmányok listáját az iskolákban, és tudom – mint ahogy lehet azt látni az elmúlt hetekben-napokban, ahogy napvilágra kerülnek az új, államilag támogatott tankönyvek részletei –, hogy a kormány jelen pillanatban a „fúj nyugat, fúj Amerikai”-vonalat képviseli, ám én mégis amondó vagyok, hogy a Csillagainkban a hibát és az Egy különc srác feljegyzéseit nem lenne rossz ötlet bevenni a kánonba.
Végezetül pedig szeretnék üzenni azoknak, akik ajánlották nekem ezt a könyvet, és/vagy még előttem olvasták, és beszéltünk róla: nem sírtam. Egy könnyet sem ejtettem. Helyette azonban keresztülmentem egy egzisztenciális válságon.
Szerző
-
Alapító és főszerkesztő-helyettes
A kedves-naiv-romantikus macskamán, aki írói ambíciókat hajszol. Reménytelen fangirl és könyvmoly.
Trackback/Pingback