Eljött az az idő, amikor az erény, a hűség és némi oldschool kardpárbaj már kevés, és kell némi léghajó és kvázi steampunk, hogy egy film eladható legyen. Az igazat megvallva nem vagyok benne egészen biztos, hogy emiatt szomorkodjak-e.
Miután a Milady (Mila Jovovich) elárulja őket egy velencei küldetés után, a három testőr, Athos (Matthew McFadyen), Porthos (Ray Stevenson) és Aramis (Luke Evans) hitelét veszti és teljesen lecsúszik. Egy évvel később azonban mindhárman összefutnak egy mitugrász kis vidéki sráccal, D’Artagannal (Logan Lerman), aki testőrnek készül, és aki mindannyiukat párbajra hívja – ami azonban végül nem következik be, helyette azonban négyen, együttes erővel elverik Richelieu bíboros (Christoph Waltz) negyven katonáját, aminek nyomán a három testőr gyorsan soraiba fogadja D’Artagnant. Mindeközben Buckingham hercege (Orlando Bloom) a francia udvarba érkezik, amit a bíboros arra akar felhasználni, hogy magához ragadja a hatalmat: a Miladyvel tervet kovácsol, miszerint elhitetik a királlyal (Freddie Fox), hogy a királyné (Juno Temple) viszonyt folytat a herceggel. Hogy az affért igazolni is tudják, ellopják a királyné nyakékét, amit Buckinghamhez csempésznek mintegy „szerelmi zálogként”. A tervről azonban értesül a királyné egyik udvarhölgye, Constance (Gabriella Wilde), aki rögtön a testőrökhöz fordul segítségért – így hát a négy férfira hárul a feladat, hogy megmentsék Franciaországot és a királynét.
Ez egy tipikus nagyszabású játékfilm, amit megnéz az ember, ámul rajta egy sort, aztán lép tovább – és ezek közül sem a legjobb. Mondjuk nem mintha kifejezetten rossz lenne, csak hát… Nem túl emlékezetes a drága.
A szereplőket, gondolom, senkinek sem kell bemutatni, és bár a készítők próbáltak kicsit update-elni őket, ez csak félig-meddig sikerült – éppen annyira, hogy a karakterek kellemesek maradjanak, de ne emelkedjenek ki annyira, hogy ne vesszenek elég hamar a feledés homályába. Ennek következtében bár Logan Lerman egész kellemes D’Artagnan – igaz, nem egy Chris O’Donnell, aki az 1993-as feldolgozásban játszotta a karaktert –, a három társát csak alig-alig tudom megkülönböztetni egymástól emlékeimben. Orlando Bloom viszont nagyon szórakoztatón ripacskodik, és Lajos is éppen elég nyomi és édes ahhoz, hogy vicces legyen. Ami a csajokat illeti, Constance szerepe nagy részben kimerül abban, hogy katalizátor és díszítőelem, Anna királyné finomkodása kicsit idegesítő, a Milady azonban igazi femme fatale, aki állítom, hogy a legérdekesebb karakter az egész filmben.
A sztori többé-kevésbé koherens, mindenképpen szórakoztató, és vannak is benne egészen szép csavarok, viszont nem túl friss. Azt viszont elismerem, hogy a Milady foglyul ejtése nagyon ötletes. A film végén nagyon érződik, hogy a készítők reménykedtek a folytatásban, ezért van is erre számos utalás, a legutolsó jelenet viszont elég klisés és felszínes – ismételten a 1993-as verzióra kell reflektálnom, ahol sokkal jobban sikerült megoldani a befejezést. Ami pedig a szellemességet illeti, volt egy-két jó poén és emlékezetes jelenet, ám ezek száma elég csekély.
Amire a készítők kétség nélkül a legnagyobb hangsúlyt fektették, az a látvány, és azt alá is írom, hogy a jelmezek – jaj, a jelmezek… a gyengepontom, az én Achilles-inam – gyönyörűek (sőt, egész kellemes kis poénsort is építettek rájuk). Mila Jovovich és Gabriella Wilde pár kosztümét szívesen el is lopnám. Emellett a díszletek is szépek és részletesek, ami viszont a CGI-t illeti… Nos, az ahhoz képest. hogy mekkora látványfilm kíván ez lenni, elég gyenge. Nem olyan nagyon, hogy az túlságosan szúrja az ember szemét, de azért voltak olyan jelenetek, ahol – főleg a színészek mögé vetített háttér miatt – ráncoltam a homlokom.
A három testőr próbált nagyot alkotni, de ez nem jött össze neki. Helyette lett egy kellemes, ám felejthető kis kalandfilm, ami még a legjobb napján sem ér fel az 1993-as verzióhoz.
Szerző
-
Alapító és főszerkesztő-helyettes
A kedves-naiv-romantikus macskamán, aki írói ambíciókat hajszol. Reménytelen fangirl és könyvmoly.
