Igyekezetből… hát, nem jeles, de mondjuk azt, hogy jó, kivitelezésből elégséges.
Rick (Owen Wilson) és felesége, Maggie (Jenna Fischer) még a főiskolán jöttek össze, és immár húsz éve alkotnak egy párt. A házasságuk működik is, van három szép gyerekük, de ami az intimitást illeti – nos, ott már vannak problémák. Nem elég, hogy Maggie folyamatosan azon aggódik, hogy szex közben Rick valaki mást képzel a helyére, de a pasinak haverjával, Freddel (Jason Sudeikis), sikerül is beégetnie magukat és feleségeiket, mikor egy barátjuk meghívja őket a házába, a nőnél itt betelik a pohár. Egy pszichológus barátja (Joy Behar) tanácsára elhajlási engedélyt ad Ricknek – vagyis Maggie egy hétre a gyerekekkel felutazik a szüleihez, mialatt Rick felmentést kap a házasságuk alól, és azt tehet, amit csak akar. Másnapra persze Fred is kiharcolja ezt az engedélyt saját feleségétől (Christina Applegate), a két pasi pedig, haverjaik kíséretében, akik nézőközönségként velük tartanak, beköltözik egy hotelba, hogy ott bulizzanak és összeszedjenek pár egyéjszakás kalandot.
Mondom, én az alapötletet értékelem – kis pszichológiai bemutató arról, hogyan is gondolkodik az ember sokévnyi házasság után, hogy a férfiak nem tudnak mit kezdeni a szabadsággal, hogy tévképzeteik vannak arról, hogy ők milyen jól tudnak csajozni, hogy a nőknek is kell egy kis szünet, hogy ki is irányít egy kapcsolatban… Szóval igen, ez így érdekes, használható. Sőt, ezen felül is voltak egész értékelhető jelenetek – mikor Rick a gyerekeivel játszott (ami édes), vagy mikor a srácok beszívtak (ami meg röhejes). De minden egyéb… Nos, minden egyébért mondom azt, hogy a kivitelezés már csak elégséges.
Kezdjük ott, hogy baj van a producerek/forgatókönyvírók/rendező morális iránytűjével. Persze lehet, hogy velem van a baj, én vagyok túl naiv, de az egy dolog, hogy lehetőséget adunk a karaktereknek arra, hogy félrelépjenek, az meg egy másik, hogy megengedjük-e nekik, hogy éljenek ezzel a lehetőséggel. Márpedig itt van, aki él, és persze tudom, hogy én még soha a közelébe sem kerültem annak az élethelyzetnek, amiben a film karakterei vannak, de attól engem még zavart a végkifejlett.
A másik problémám a film humora, ami hatalmas túlzásokba esik. Értem én ez alatt, hogy valaki szerint az a vicces, ha a szereplők folyton káromkodnak, nemi szerveket emlegetnek, egyik kínos helyzetből a másikba esnek, miközben részeg nők fosnak (na, az már tényleg az utolsó csepp volt nálam) és premier plánban kapjuk a péniszeket (ami jelenetet gondolom szombat este nyolckor amúgy nem ad le az RTL). Persze nem azt mondom, hogy nincsenek benne jó poénok, csak hát a viccesnek szánt jelenetek nagy része egyszerűen alpári, és éppen emiatt sokszor elcsépelt – gondolom van, akinek az fekszik, mivel a film hozott profitot rendesen, de én nem tartozom azok közé az emberek közé.
Szerencsére nem álltam túl nagy elvárásokkal ehhez a filmhez, így nem is csalódtam túl nagyot. Az Elhajlási engedély tipikus altáji poénokra épített vígjáték, amit csak annyi különböztet meg a műfaj többi, agyatlan darabjától, hogy a háttérben valami egészen érdekes pszichológiai kérdést boncolgat – rosszul boncolgatja, de legalább próbálkozik, és ezért jár a filmnek a kegyelem kettes.
Szerző
-
Alapító és főszerkesztő-helyettes
A kedves-naiv-romantikus macskamán, aki írói ambíciókat hajszol. Reménytelen fangirl és könyvmoly.
Trackback/Pingback