Vannak azok a dolgok, amiket egyszerűen sosem lehet megunni. Ha horror, akkor a viktoriánus Anglia – Shelley Franensteinje, Dorian Gray Oscar Wilde tollából és az eredeti, Stoker-féle Drakula. Mindegy, hányszor olvasta az ember a nagy klasszikusokat, hányszor tanult róluk, hány filmfeldolgozással, sorozattal, rajzfilmmel találkozott már a témában, újra meg újra vevő lesz arra a ködös, egyedi hangulatra, ami csak ezekre a művekre jellemző. Én legalábbis így vagyok ezzel, és a Penny Dreadfulban sem csalódtam.
A történet viszonylag egyszerűen kezdődik: Sir Malcolm Murray (Timothy Dalton) lányát nem evilági lények rabolták el és tartják fogva. Sir Malcolm a titokzatos Vanessa Ives (Eva Green) társaságában próbálja megtalálni a lányát – együtt valószínűtlen kis csapatot szednek össze, aminek tagja lesz a sötét titkot rejtegető Ethan Chandler (Josh Hartnett) és Victor Frankenstein (Harry Treadway) is. A szereplők egyéni története párhuzamosan fut a fő szállal, hol belegabalyodik, hol pedig teljesen független attól.
A legtöbben azt róják föl a sorozatnak, hogy horrorként harangozta be magát, pedig nem is ijesztő, sőt, néha inkább drámai, és „olcsó poénokkal” machinál. Akik ezt mondják, valószínűleg nem ismerik a sorozat címének eredetét, a Penny Dreadful ugyanis egy műfaj. A tizenkilencedik században, Nagy-Britanniában volt divatos, kis füzetet jelentett, amiben a szórakoztató ponyvairodalom alá tartozó horror regények jelentek meg. A füzeteket egy pennyért lehetett megvenni. A sorozat címe így egyfajta ars poétika – ez „csak” egy olcsó szórakoztató történet horrorisztikus elemekkel vegyítve. Ennek pedig abszolút megfelel.
Sőt, a Penny Dreadful néhány helyen még meg is haladja a saját maga által kitűzött minőségi célokat, jórészt a lenyűgöző színészi játéknak köszönhetően. Amit Eva Green csinál (főleg a második, illetve a hetedik részben) az egyszerűen zseniális, ráadásul libabőr-pozitív élmény. A hangulatot az is megdobja, hogy az epizódokban többféle narrációs technika kerül elő – megjelennek irodalmi műfajok, például a levél az ötödik részben. Néha viszont pont emiatt lelassul a történet és úgy érezhetjük, túl hosszúak a részek.
Mindent összevetve ötletes sorozat, vannak jó pillanatai és egyébként nagyon stílusos az openingje, ami szerintem majdnem annyira fontos, mint egy könyv borítója. A horror műfaj rajongóinak mindenképp ajánlom, de félősebbek is vágjanak bele nyugodtan. A Penny Dreadful tökéletesen passzol a ködös, őszi estékhez, kockás takaróhoz és a forró fűszeres teához.
Szerző
-
Korábbi szerkesztő
Lélekben nyugdíjas angol öregúr, félig vulkáni – suttogó falak és nyikorgó ajtók rajongója. Álommunka: Superman és/vagy nagymama szelleme.
Trackback/Pingback