Múlthét szombaton megismerkedhettünk az új Doktorral (Peter Capaldi), akinek teljesen más elődje (Matt Smith) volt: a pörgős, vicces, gyerekes, csokornyakkendő-mániás „rongyos Doki” után kaptunk egy ráncos, ősz, zsémbes, olykor eléggé rideg és ijesztő időlordot. Ezt a változást nem csak nekünk, de a jelenkori útitársnak, Clarának (Jenna Coleman) is nehéz volt megszoknia, és a Deep Breath pontosan azt a folyamatot követte végig, mely során, ha még nem is szerettük meg, de legalább tettünk egy lépést az új arc elfogadása felé.
Az előző heti „mély levegő” után, mely egyébként rendkívül szimbolikus címválasztás volt az új kezdetet tekintve, jöjjön a Tizenkettes második epizódja. A múltheti cikkem végén említést tettem bizonyos régről ismert ellenfelekről – mint a címből kiderül, a dalekokról van szó. A dalekok mutáns lények (bármennyire is úgy néznek ki, nem robotok!), akik egyben a Doktor ősi ellenségei. Ezek a teremtmények gyakorlatilag az univerzum söpredékei: agresszív, militáns „izék”, akikből mindenféle pozitív érzelmet kiiktattak. Igencsak egysíkú személyiségüket mi sem mutatja jobban, mint a tény, hogy a kedvenc szavajárásuk: „Elpusztítani!”
Gondolom, ezek alapján érthető, hogy a Doktor, és bármelyik józan ésszel és egy cseppnyi empátiával rendelkező lény miért utálja annyira a dalekokat. A Doktor, ugyan nagy általánosságban „jó” karakternek számít, maga sem az erkölcsösség bajnoka, és ez a tény kerül most előtérbe. Ez a filozofikus része az epizódnak zseniális: a történet szerint kapunk egy dalekot, aki „jó útra tért”, és ez akkora anomáliának számít, hogyalapos vizsgálatot igényel. Ez az alapsztori arra tökéletes, hogy újra megbizonyosodjunk arról – illetve, akinek eddig nem volt világos, annak ezek után majd leesik –, hogy a Doktor, bármennyire is igyekszik, nem szent. Sok ember, aki találkozik a Dokival idealizálja őt, és valamilyen szinten némely néző is ezt teszi (ennél a pontnál én is felteszem a kezem). Ezen kétszívű lény kezeihez viszont bizony nem kis mennyiségű vér tapad – van olyan inkarnáció, mely tagadja ezt a tényt, van amelyik nem (a Tizenkettedik eddig úgy tűnik, az utóbbi csoportba tartozik). Itt az ideje, hogy ebből a „kívülállók” is észrevegyenek valamit.
Clara ebben az epizódban nem fürödhetett annyit a rivaldafényben, viszont még így is sokat hozzátett a cselekményhez, és ami még fontosabb: helyre tette a Dokit. Itt azonban rámutatnék egy bizonyos mozzanatra, ami ugyan apróság, de nekem bökte a csőrömet. Aprócska spoiler következik: leszokhatnánk végre a „nő-akármilyen-okból-kifolyólag-felpofozza-férfit” jelenetekről? Legalább három szempontból idegesít a dolog – egyrészt az erőszak, irányuljon az bárkire, legyen az bármennyire „jogos”, még mindig nem vicces, és még mindig nem old meg semmit. Hosszútávon legalábbis biztosan nem. Másrészt, Claráról tudjuk, hogy belevaló csaj, nem kell ahhoz felpofoznia a Doktort. Végül, de nem utolsó sorban, klisé.
Kaptunk viszont két rendkívül érdekes mellékszereplőt. Mindketten feketebőrű katonák, az egyikőjük viszont egy űrhajón dolgozó nő, Journey Blue (Zawe Ashton), a másikuk pedig jelenleg egy általános iskolai tanár, Danny Pink (Samuel Anderson). Érdekességük és különlegességük abban rejlik, hogy a karakterizációjuk elég erősen feszegeti a hagyományos nemi szerepek és normák határait. Journey egy tipikus katonaalkat: kemény, fegyelmezett, határozott, vakmerő, mégis nőies tud maradni még tetőtől-talpig terepszínű ruhába öltözve, gépfegyverrel a kezében is. Danny, az ex-katona, majdnem Journey ellentéte: egy hihetetlenül aranyos, kedves, vicces fiatal srácról van szó, aki kicsit esetlen és félénk, főleg nők közelében, mégis férfias tud maradni, ráadásul nagyon úgy tűnik, hogy hadi múltjából kifolyólag poszttraumatikus stresszel is küzd, ami írói szempontból rengeteg lehetőséget kínál a folytatáshoz.
Összességében az Into The Dalek egy remekül kivitelezett rész. Itt most már valamennyire visszaszorult a karakterfejlődés, úgyhogy a sztori is egységesebb, gördülékenyebb, és élvezhetőbb volt. Úgy tűnik, ismét kapunk egy egész évadra kiterjedő történetszálat, melyből az előző és a mostani rész végén is kaptunk egy kis ízelítőt. Sok mindent egyelőre nem tudni, de pont emiatt marad izgalmas. Jövő héten pedig visszafelé utazunk az időben, és feltűnik majd egy mindenki számára ismerős arc. De vajon ki lesz az?
Szerző
-
Szerkesztő
Koncertmániás detektívgyakornok, kezdő anglofil, rendkívül utópista Metal Lady. Elfogult rajongó, egyben egy leendő exkluzív kutyasziget tulajdonosa.
Trackback/Pingback