Amikor az előző cikkemben azt mondtam, hogy a cselekmény innentől kezdve egyre bonyolódik, akkor nem vicceltem. Ezen a ponton ugyanis fogalmam sincs, hogy foglaljam össze a negyedik évadot – ami egyébként különös helyet foglal el szívem egyik csücskében – lehetőleg spoilerezés nélkül, és úgy, hogy követhető legyen. Egy rendkívül sokrétű szezonról van szó, aminek megvannak a maga hullámhegyei és hullámvölgyei, ilyen szempontból a Ki vagy, Doki? negyedik évadjához tudnám hasonlítani. Úgy látszik, a négyes nem csak Nagy Britanniában bűvös szám…
A történet ott szakadt félbe, hogy Dean (Jensen Ackles) a Pokolra került (én mondtam, hogy nincs ebben a sorozatban happy end!). Hogy miért, abba nem szeretnék belemenni, a lényeg, hogy négy hónap után, ami földi viszonylatokban negyven (!) évet jelent, az idősebbik Winchester kiszabadul és visszatér a Földre. Egyedül természetesen nem sikerülhetett volna neki mindez, bármennyire is ügyes. Hogy ki szabadította ki? Nos, a válaszra nem is kell olyan sokáig várnunk, hiszen már az első epizódban kiderül: egy angyal keze volt a dologban, ráadásul nem is akárkié. Dean megmentőjét egészen pontosan Castielnek (Misha Collins) hívják, aki ugyan alacsony rangú angyalnak számít, de még így is rendkívül erős: egy érintéssel képes démonokat ölni, teleportál, képes mások álmába férkőzni, pillanatok alatt meggyógyítja saját magát és másokat, meg tudja állítani az időt, valamint telekinézisre is képes, és ez még messze nem a teljes lista. Személyiségére a komplexitás jellemző: eleinte semmilyen érzelmet nem képes kimutatni, vakon követi felettesei, leginkább Isten utasításait (még akkor is, ha ártatlanok legyilkolásáról van szó!), de minél több időt tölt a srácokkal, annál „emberibb” lesz – a negyedik évadban ez még nem látszik annyira, de később igen. Ezzel számomra Castiel lesz a pozitív karakterfejlődés non plus ultrája az Odaátban, de erről majd még később beszélek bővebben.
Azonban nem Castiel az egyetlen angyal, akivel megismerkedhetünk ebben a szezonban, és hát… még azt kell mondjam, elfogultság ide vagy oda, ő a legpozitívabb mind közül. Vegyük csak sorra a többi „szárnyast”. Van egy Urielünk (Robert Wisdom) és egy Zakariásunk (Kurt Fuller, a képen), akik ugye arkangyalok, de a keresztény mitológiából ismeretes segítő és szent angyal-képhez képest ők a kőbunkó-szint képviselői. Egy cseppnyi empátia nincs bennük, önzőek, kegyetlenek és végtelenül manipulatívak. Van még Anna Milton (Julie McNiven), aki az évad elején bukott angyalként mutatkozik be, majd visszaszerzi a fényét, és újra régi önmaga lesz, de sajnos nem ad hozzá túl sokat a cselekményhez, ezért egyáltalán nem emlékezetes karakter.
Annál emlékezetesebb (kinek pozitív, kinek negatív értelemben) Ruby (Genevieve Cortese), aki az előző szezon óta arcot, illetve, démoni szóhasználattal élve, „húsköpenyt” cserélt, és nagy fájdalmamra Samet (Jared Padalecki) fűzögeti a terve véghezviteléhez. A nagyjából harmincöt-negyven epizód óta futó poén pedig a fináléban csattan, de hatalmasat, melynek következményeként az eddig csak közeledő apokalipszis most már ott áll közvetlenül a fiúk előtt.
Csak sikerült összefoglalnom ezt az évadot, még ha nem is volt könnyű dolgom, de az igazi őrültek háza még csak ezután jön. Lesz még több angyal, még több démon, és egy Lucifer is, aki a kettő keveréke, és ő sem akarja egykönnyen befejezni a földi nyaralását. Nem unatkoztunk ebben a szezonban sem, és ezután sem fogunk – a fiúk meg főleg nem.
Szerző
-
Szerkesztő
Koncertmániás detektívgyakornok, kezdő anglofil, rendkívül utópista Metal Lady. Elfogult rajongó, egyben egy leendő exkluzív kutyasziget tulajdonosa.
Trackback/Pingback