Tipikus roadmovie, ami nem is olyan tipikus. (Vigyázat, elfogult kritika következik, miután anyummal néztem meg a filmet, aki kijelentette, hogy ez kolosszális, és nehogy rosszat merjek írni róla.)
Peter Highman (Robert Downey Jr.) Atlantából igyekszik haza, Los Angelesbe, és igencsak szorítja az idő, hiszen felesége (Michelle Monagham) péntekre van kiírva császármetszésre. Viszont némi kavarodás után – bőröndök cserélődnek meg, csomagjában marihuána találtatik, majd terroristának nézik a gépen – a légitársaság leszállítja a repülőgépről és tiltólistára teszi. Úgyhogy Peter ott ragad a reptéren egy szál plüssmajommal és egy mobiltelefonnal felfegyverkezve, és az egyetlen, aki hazajutathatja, nem más, mint aki ebben a helyzetbe hozta. Ethan (Zach Galifianakis) enyhén szólva fura figura: Hollywoodba tart, mivel színésznek készül, bár a tehetsége gyakorlatilag nulla, hiányzik az agya és a szája közti szűrő, egy látszatra folyton bedrogozott francia bulldogot cipel magával, és egy kávédobozban tartja az apja hamvait. Érdekes pár napnak néznek elébe ők ketten.
Mint azt az elején már említettem, a film egyszerre tipikus és nagyon nem tipikus. Tipikus, mert a már jól ismert roadmovie-alapokra építkezik: kis számú karakter zárt térben, út közben, számos kalanddal a start és a cél közt. És nem tipikus, mert sikerült két ritka érdekes karaktert megírni, és olyan egyedi hangulatot keríteni köréjük, amit tanítani kellene.
Ez talán annak tudható be leginkább, hogy a film maga egy vígjátéknak álcázott elég durva dráma. A karakterek, bármennyire is sematikusnak és skiccszerűnek tűnhetnek első ránézésre, valójában nagyon mélyek és életszagúak. Peter karaktere mögött van egy erős bizonytalanság és bizonyítási vágy, Ethan pedig saskarmokkal kapaszkodik a múltba és nemtörődömséggel próbál túllendülni a problémákon. És lenyűgöző, hogy ezek ketten mit tudnak tanulni egymástól.
Persze, ez nem azt jelenti, hogy nincsenek poénok a filmben – sőt, ismét anyum szavaihoz nyúlok, aki kijelentette, hogy régen nevetett ilyen jót. A humor is egész érdekes, néhol könnyed, néhol kicsit polgárpukkasztó, de mindig betalál. Jó, vannak olyan dolgok, amire azért valamilyen szinten lehetett számítani (semmi jó nem sülhet ki abból, ha valaki hamvait egy kávésdobozban tartják…), de még azokat is elő tudták úgy adni, hogy azok jó erőset üssenek.
A kalandok, amikbe ez a két fazon belekeveredik, érdekesek, és egyáltalán nem erőltetettek, bár néha már-már úgy éreztem, hogy az írók kicsit túlzásokba estek – amit amúgy némelyik poénnál is észrevettem. A mellékszereplők remekül segítik a történet előmenetelét, de magukban nem túl emlékezetesek. Viszont, ha már itt tartunk, Robert Downey Jr. és Zach Galifianakis éppen úgy bravúrozik, ahogy azt megszoktuk tőlük.
Ami a film végét illeti, természetesen bejön a szinte kötelező happy end, ami már majdnem átmegy túl édesbe, de csak majdnem, és már majdnem hiteltelen és túl édes, de csak majdnem (hála, ismét, a remek karaktereknek, és a karakterhű reakcióknak), és hogy erre még rátegyünk egy lapáttal, nagyon szépen sikerült összekötni a mozi elejével.
Nem sokat vártam ettől a filmtől, viszont egészen sokat kaptam. Vicces, érdekes, mély és okos, még akkor is, ha néha túllépi azt a bizonyos határt. A Terhes társaságnak sikerült valami olyat elérnie, amit mostanában elég kevés mozinak: egyedit és emlékezetest alkotott.
Szerző
-
Alapító és főszerkesztő-helyettes
A kedves-naiv-romantikus macskamán, aki írói ambíciókat hajszol. Reménytelen fangirl és könyvmoly.
