Nem árulok el újdonságot, ha azt mondom, hogy a Castle marketingesei baromi jól végzik a dolgukat: a sorozat nevével sikerült már eladniuk hét könyvet, három e-könyvet, naptárat, pólót számos dizájnban, és még kávét is. Így hát nem meglepő, hogy egy társasjátékot is összehoztak. Az meg pláne nem meglepő, hogy nekem megvan ez a játék.
A játékmenet egy nyomozást imitál: vannak nyomozók – maguk a játékosok –, gyanúsítottak, egy gyilkos, és néhány nyomozati eszköz, amikre szükségünk van ahhoz, hogy megvádolhassuk a gyanúsítottakat. De hogy is néz ki mindez a gyakorlatban?
A játékhoz két pakli kártya szükséges – a gyanúsítottak paklija, és a „nyomozati” paklik. A kör elején, keverés után, felfordítva az asztalra kerül bizonyos számú gyanúsított kártya – nincs kőbe vésve, mennyit is kell kiraknunk; minél több a gyanúsított, annál hosszabb/bonyolultabb a parti. Ezekre a kártyákra kerülnek azok a pókerzsetont imitáló (mert, mint tudjuk, Castle szeret pókerezni – mind pénzben, mind ruhában), műanyag korongok, melyek aljáról megtudhatjuk, hogy az adott gyanúsított bűnös vagy ártatlan. Minden gyanúsított-kártya alsó részén pedig ott van három olyan nyomozati lépés, amikre szükségünk van ahhoz, hogy megvádolhassuk a delikvenst – és amiket a nyomozati pakliban találunk, úgyhogy lépjünk is tovább arra.
A nyomozati pakli jóval vaskosabb, de szükségünk is van rá. Kétféle kártya található benne: nyomozati- és akciókártyák. A pakli nagyobb részét az előző teszi ki – olyan lapok vannak köztük, mint a boncolás, a munkatárs kihallgatás, az áldozat lakásnak átkutatása, és így tovább. Mindegyik kártya színkódolt, hogy könnyebben lehessen látni, melyik gyanúsított megvádoláshoz mire van szükségünk, ezen kívül pedig epizódfotók láthatók rajtuk, egészen a negyedik évadig bezárólag. Az akciókártyákból kevesebb van, de ezek azok, amik igazán érdekessé teszik a játékot – van, amivel új gyanúsítottat hozhatunk be, van, amivel megkeverhetjük a gyilkos/ártatlan zsetonokat, van, amivel „lophatunk” kártyát egyik játékostársunktól, és így tovább.
A játékmenet pedig a következő: miután kiosztottuk, hogy ki is a gyilkos, minden játékos kap három lapot a nagyobb pakliból. Jaj, mielőtt elfelejtem: a játékhoz tartozik még hat karakterkártya (Castle, Beckett, Espo, Ryan, Lanie és Gates), amikből egyet-egyet minden játékos magához vesz. A szerepjáték nem kötelező – bár a játékszabály kitér rá, hogy a készítők nem tiltanak el senkit tőle –, de ezek a karakterkártyák igazából azért fontosak, mert minden szereplő más különleges képességgel rendelkezik, amit menetenként egyszer használhat fel.
Szóval mindenkinél van három lap. Minden körben az éppen soron lévő játékos vagy a, húz egy lapot a pakliból; b, eldob egy lapot a kezéből és húz két lapot; c, kijátssza a karaktere különleges képességét; d, kijátssza a kezében lévő egyik akciókártyát; vagy e, hogyha a kezében van a megfelelő három nyomozati kártya, ami egy gyanúsított megvádolásához kell, akkor azt a három lapot bedobja, és megfordítja az adott gyanúsított zsetonját. Ha a figura bűnös, akkor gratula, a játékos nyert, a menetnek vége. Ha a gyanúsított ártatlan, akkor a zseton alján van még egy plusz utasítás, amit végre kell hajtani, majd folytatódik a játék, amíg bilincs nem kerül az elkövető csuklójára.
A játékmenet elsőre talán kicsit egyszerűnek, talán unalmasnak is tűnhet, de higgyétek el, nem az. Egyrészt bekavarnak az akciókártyák, másrészt pedig a játékostársak – ugyanis remekül lehet egymást szívatni. És az alap játékmenetet is lehet variálni: tehetünk be több gyanúsítottat, lehet két gyilkosunk, sőt, egy az egyben ki is hagyhatjuk a gyilkos zsetont – mármint kiválaszthatjuk olyan random módon a gyilkos/ártatlan zsetonokat, hogy egészen a játék végéig nem is tudjuk, hogy van-e gyilkosunk. Valamint játszhatunk maga a játék ellen is, mikor adott időn belül próbáljuk megtalálni a gyilkost – ha ez nem jön össze, akkor a játék nyer, a bűnös megszökik, mi pedig vesztettünk. Szóval a lehetőségek száma szinte végtelen.
A kártyák és a doboz minősége nagyon jó – a karakterkártyákon ötödik évados promofotók láthatók, a főpaklin epizódfotók – amiket amúgy remekül válogattak ki –, a gyanúsítottkártyákon pedig egyszerű sziluettek. A papír minőségi, a nyomtatás szép, a műanyag zsetonok festése viszont nem a legszebb.
Ami pedig az ár-érték arányt illeti… Hát, nem akarok hazudni: drága ez a játék. Persze ma már szinte minden minőségi társasjáték pofátlanul drága, de én azért kicsit sokalltam azt a cirka, ha jól emlékszem, harminc dollárt. Ugyanakkor viszont elvetemült rajongóként azt mondom, hogy nagyon is megéri. Egy nem rajongónak? Hát, neki talán annyira már nem – de attól még szórakoztató kis játék.
Szerző
-
Alapító és főszerkesztő-helyettes
A kedves-naiv-romantikus macskamán, aki írói ambíciókat hajszol. Reménytelen fangirl és könyvmoly.
Trackback/Pingback