Emlékeztek, mikor azt ecsetelgettem, hogy milyen szépek ebben a sorozatban a kontrasztok? Na, ezt ebben az epizódban sikerült új magasságokba emelni.
A rész egy flashbackkel nyit: pár perc erejéig visszaugrunk a második világháború idejére, mikor is Claire, a frontra indulva, elbúcsúzik a férjétől. Majd rögtön vissza is térünk Leoch-ba, a tizennyolcadik századbeli problémákhoz. Claire próbálja megnyerni Colum bizalmát, hogy az majd elengedje Invernessbe, és ezért a lehető legengedelmesebben viselkedik – már amikor nincs valami fontosabb, ami mást követel. Eközben két kiskölyök, hogy bizonyítsák, hogy ők bizony már férfiak, beszökik a régi apátságba, amit a helyiek szerint démonok járnak – az egyik fiú másnapra meg is hal, a másik pedig megbetegszik, amit a falusiak azzal magyaráznak, hogy megszálltak őket a gonosz. Mindeközben egy harmadik kisfiút lopáson kapnak, amiért a büntetés vagy vesszőzés, vagy a kezének levágása. Claire mindkét gyereknek segíteni próbál, ráadásul még kerítőnőt is játszik: megpróbál segíteni Laoghaire-nek (Nell Hudson), a várban lakó egyik lánynak, aki bele van habarodva Jamie-be, ám úgy tűnik, a férfi szíve már elkelt.
Mint már említette, ez az epizód még a szokottnál is jobban épít az ellentétekre: babonásság a tudomány ellen, népi orvoslás a modern gyógyászat ellen, a múlt kegyetlensége a huszadik század humánusabb hozzáállása ellen, vagyis legegyszerűbben a múlt a jelen ellen. Persze vannak univerzális dolgok, amik átívelnek az idő emelte korlátokon: a barátság, a szerelem, a bizalom, az emberi gyarlóság.
A széria továbbra is rettenetesen erős mind a vizualitás, mind a színészi játék terén, a történetmesélésről, na meg arról már nem is beszélve, hogy úgy képes lekötni és ledöbbenteni a nézőt, hogy igazán kirívó dolgot annyira nem tesz. Eddig ebben az epizódban volt a legkevesebb vér és meztelen női mell (bár egy nem túl vonzó férfi hátsót viszont kaptunk), történetileg talán mégis ez maradt meg a legjobban bennem.
A kisfiúk története nagyon tetszett – főleg az, ahogy a végére szépen sikerült levezetni az apátság rejtélyét, és a felszínre hozni egy nagyon is evilági hátteret. Claire részről részre egyre érdekesebb, egyre több oldalát mutatja és egyre belevalóbb, bár az őt alakító színésznő játéka már kezd egy kicsit unalmassá válni. Geillist is viszont láthattuk a héten, aki hozta eddig megismert formáját – egyszerre szimpatikus, elbűvölő, ám mégis rémisztő. Azt viszont, ahogy befolyásolta a férjét, tanítani kéne. Mrs. Fitzet is egy újabb szemszögből láthattuk most, ami nálam nagyon betalált.
Aki még nagyon megfogott ebben a részben, az Bain atya (Tim McInnerny). A falu kegyetlen papja, akinek sikerült ismételten bebizonyítania számomra, hogy attól még, hogy valaki Isten szolgájának vallja magát, lehet borzalmas ember. Az atya inkább illene egy horrorfilmbe, mint egy romantikus-időutazós-történelmi sorozatba, és mentalitását tekintve is inkább hasonlít egy sorozatgyilkosra, mintsem egy jámbor papra. Viszont, gondolom, valamilyen szinten ez kell is a démonűzéshez. De ettől függetlenül a pasas még rám hozta a frászt.
Még egy-két dolgot szeretnék kiemelni, aztán befejeztem: a kelta dalok a hárfás (zenészek, javítsatok ki!) dalnok előadásában. Na, azok gyönyörűek voltak. És ahogy Claire és Jamie együtt dolgozott! Imádtam a dinamikát. Meg az egész kalodás jelenet úgy, ahogy volt, tökéletesen sikerült. Meg mikor Jamie elvitte Claire-t az apátsághoz. Hibátlan.
Az Outlander nem csak egyszerűen tartja a színvonalat, hanem látszatra minden héten rátesz még egy lapáttal – ami azért nem kis teljesítmény.
Szerző
-
Alapító és főszerkesztő-helyettes
A kedves-naiv-romantikus macskamán, aki írói ambíciókat hajszol. Reménytelen fangirl és könyvmoly.
