Vegyünk egy mély levegőt. Vegyünk egy mély levegőt??!! Én annyira az epizód hatása alatt vagyok még most is, nem hiszem, hogy sikerülni fog. Na jó – vágjunk bele. A hetedik évad ott fejeződött be, hogy a Tizenegyedik Doktor (Matt Smith) a karácsonyi részben regenerálódott, és Clara (Jenna Coleman) egyedül maradt az új inkarnációval (Peter Capaldi) az irányíthatatlanná vált TARDIS fedélzetén. Ez a fajta cliffhanger nem ismeretlen a sorozat szempontjából, hiszen például Rose (Billie Piper) is így találkozott a Tizedik Dokival (David Tennant). Ilyenkor leginkább az a kérdés, egyrészt, hogy milyen az új időlord, másrészt pedig, hogyan fog kijönni a változatlan útitárssal?
Steven Moffat, a fő író és producer már annyit elöljáróban elpletykált, hogy Clara és a Tizenkettes nem lesznek egyből egy hullámhosszon, és ez így is lett. Az új rész gyakorlatilag arról szól, hogy birkózik meg Clara ezzel az új arccal és személyiséggel. Egy-két jelenetet leszámítva szinte végig az ő szemszögéből követhetjük nyomon a cselekményt. Ezen a ponton fontos megemlíteni, hogy amikor kiderült, hogy az ötvenhat éves Capaldi játssza majd az új inkarnációt, a rajongótábor egy bizonyos rétege egyből kifogásolta a korát, és a kinézetét. Természetesen Clarát is hidegzuhanyként érte, hogy egy fiatalos, úriemberként viselkedő Doktor után az ő szöges ellentétjét látja maga előtt. Az epizód végére viszont, egy szívfacsaró, de helyénvaló és fontos csavar segítségével, elfogadja az új Doktort. Ez egyben a fanyalgók felé is egy üzenet: attól még, hogy a kinézete megváltozik, attól még igenis ő a Doktor.
Clarával kapcsolatban nem mehetek el a legfontosabb dolog, a karakterfejlődése mellett. Sokan úgy vélik, hogy egy epizód alatt többet tudtunk meg róla, mint fél évad alatt összesen. Én ugyan az utóbbi felével nem értek egyet, de az tény, hogy ebben a részben rengeteg olyan információt tudhattunk meg róla, amiről előtte sejtelmünk sem lehetett. Nekem összességében azok a percek tetszettek legjobban a több, mint egy órából, melyek Claráról szóltak – jó, igen, elfogult vagyok vele kapcsolatban, de ebből kifolyólag sosem tudok eleget kapni belőle. Mindezt félretéve viszont el kell ismerni, hogy ilyen relatíve rövid idő alatt számtalan arcát megmutatta a csajszi: volt dühös, boldog, szomorú, sőt, reszketett is a félelemtől, ugyanakkor gondolkodás nélkül állt a főgonosz elé és szállt szembe vele, amikor a Doktor egyedül hagyta vele egy pincében. Jenna Coleman hatalmasat alakított ebben a részben, én pedig vigyorogva ültem a képernyő előtt, hogy: „Ez az! Erre vártam!”
És akkor, hogy a főszereplő se maradjon ki, nézzük is meg, milyen ez az új Doki. Először is skót. De nagyon. Itt nem a vöröshajú, kockás szoknyát hordó, zsugori, whiskeyt vedelő típusra gondolok, hanem az erős, de rendkívül – urambocsá, de – cuki akcentusra, valamint a hadaró, hangos és reklamáló stílusra. Másodszor pedig ijesztőek a szemei és a szemöldökei, bár nem csak azoktól borzongtam meg. Komolyan mondom, nagyon rég nem volt olyan pillanat, amikor a hideg futkosott volna a hátamon a Doktor szavaitól vagy tetteitől, és most újra megtörtént. Ugyanakkor megvan benne az a Tizesre és Tizenegyesre jellemző hebehurgya, kicsit gyerekes, de vicces viselkedés is. Eddig tetszik.
Az epizód a Viktória-kori Londonban játszódik, és én nem vagyok akkora jelmezmániás, de a Viktoriánus ruhákkal engem kenyérre lehet kenni. Bár ez igaz bármilyen Viktoriánus dologra, egyszerűen imádom ezt a korszakot. Ezen éra és a gépek korának keveredését pedig steampunknak hívjuk, amit még jobban szeretek, úgyhogy a látvány szempontjából is csillagos ötös ez a rész. Feltűnik még Holmes-Watson páros mintájára megalkotott Madame Vastra (Neve McIntosh) és Jenny Flint (Catrin Stewart) is, akik egy interspecies házaspárt alkotnak, tehát még a homofóbok orra alá is borsot tör az epizód. Ha szerepel Vastra és Jenny egy részben, akkor borítékolható Strax (Dan Starkey), a kis harcias krumpli jelenléte is, aki most sem okozott csalódást – még mindig kitűnő comic relief.
Mindent összevetve, egy fergeteges évadkezdést kaptunk, ahol inkább a karakterizáción volt a hangsúly. A cselekményt több részletben kaptuk meg, ami miatt kicsit szaggatottnak tűnhetett, de ez már csak szőrszálhasogatás. Nem szeretek mások nevében beszélni, de szerintem a legtöbben nem a sztorira, hanem Clarára és a Doktorra figyeltek, és pont ez volt a célja Steven Moffatnak is. Jövő héten pedig egy régi ellenség fog minket újra fenyegetni, úgyhogy mindenki készüljön fel!
Szerző
-
Szerkesztő
Koncertmániás detektívgyakornok, kezdő anglofil, rendkívül utópista Metal Lady. Elfogult rajongó, egyben egy leendő exkluzív kutyasziget tulajdonosa.
Trackback/Pingback